Homunculus és Szellem

Üdvözletem! A nevem Nemo...

A Nemo latinul annyit tesz: Senki.
Nemonak lenni nem titulus, hanem filozófia, eszme, dallam, szívdobbanás, lélegzet. Én nem létezem. Testem egy homunculus, sejtekből és ösztönökből gyúrták össze; tapinthatsz, de engem nem érinthetsz meg általa. Az én szellemem más világok földjén fedezte fel az élet princípiumát. Ennek a létezésnek már nincs íze. Láthatatlan lettem, s elértem a hallhatatlanságot. 

Életem célja?
Ismerni a világot annak minden arcba mászó borzalmával és cseppnyi, törékeny csodáival. A módszert egy erősen idealizált képpel tudom lefesteni. Ha homunculusom örökké járná ezt a világot, első száz évében megtanulná fajtája összes nyelvét, majd elolvasna minden fellelhető könyvet. A második században elmerülne a tudományban, megismerné az elméleteket, összegezné a képletrendszereket, kialakítaná a saját kutató attitűdjét. A harmadik században kiterjesztené a testkultúráját. Elmerülne a világ ismert és kevésbé ismert sportjaiban, edzésformáiban. Megtanulná érzékelni és irányítani az izomzatát, a receptorait és az agyi funkcióit. Megtanulna megállni, pihenni, szemlélődni, elcsendesedni és meditálni. A negyedik században meghallgatná, megtanulná az összes komolyzenét és színpadi zenét, majd el is énekelné őket. Megtanulná a létező hangszerek kezelését, megtanulna táncolni. Az ötödik században megtanulna alkotni. Megteremtené a saját világát képzőművészetben, építészetben, iparművészetben, zeneművészetben, irodalomban, digitális művészetben. A hatodik században elmerülne a világ vallásaiban. Megismerné és megértené a szentírások jelrendszerét. Megtanulná megkülönböztetni a filozófiát a manipulációtól, a hitet az elvakultságtól. Megtanulná átadni magát egy eszmének anélkül, hogy elvesztené a saját identitását és a józan ész adta tisztánlátását. A hetedik és nyolcadik században megismerné az érintetlen világot. Tanulmányozná az éghajlatok növényeinek és állatainak természetét, a növekedés és együtt élés harmóniáját. Megtanulna gondozni egy olyan élőlényt, ami szavak nélkül kommunikál. Egy marék magból felnevelné a saját életközösségét. Megtanulná alkalmazni a szimbiózist mint életformát.
A kilencedik században megismerkedne az emberekkel. Megtanulna olvasni a reakciókból, az elejtett félmondatokból, a tekintet villanásaiból. Megismerné és megértené az emberek viselkedésének pszichológiai és etológiai hátterét. Megtanulná a test és a lélek gyógyításának művészetét. Megértené és elfogadná az élet körforgását, a születést csodának, az öregedést a tökéletesség felé törekvésnek fogná fel. Megismerné a világ népeinek sokféleségét, kultúrájukat és hagyományaikat. Megtanulna alkalmazkodni, együtt élni, közösséghez és kolóniához tartozni. Tanítana. Beilleszkedne a társadalomba.

Nem élek örökké.
A homunculus lélegzik, dolgozik, aktív, tevékeny. Nyelvet tanul, olvas, megérinti a tudomány felszínét, elmélkedik, edz, meditál, zenét hallgat, énekel, zenél, táncol, alkot, hisz, felfedez, együtt él, alkalmazkodik. Tudomást sem vesz arról, mennyire halandó. Én ismerem a halált és könnyek nélkül kell temetnem. Minden másodpercem szakadatlan futás a végtelen felé, árral szembeni vágtatás az idő folyóján. Aprókat markolok az örök élet bőségtáljából, de minden falattal csak egyre éhesebbé válok. Telhetetlen és nyughatatlan a szellemem. Mindent akarok ebből a világból, elérhetetlen távolságokat akarok átugrani. Elmaradnak mögöttem a társak, az érzelmek, a testi vágyak, lassan elfelejtek beszélni, látni, érzékelni, ízlelni, süket leszek erre a világra. Vagyok, mint eddig, Nemo; testtelen szellem egy áttétes valóságban, ahol a homunculusok örökké élnek.

Köszönöm, hogy olvastál.

Ui.: Miért a Sharr?
Erre a választ nem adhatom meg. Én nem.

/Nemo Sharr/
-2014. VII. 10.-

Nemonak lenni...

Élni, csak még egy napig...

Minden egyes nap felteszem magunknak a kérdést: Miért élünk még? Miért nem hagyjuk el ezt a szánalmas testet? Mi tart vissza?
Szerintük semmi. A jövő minden egyes fonalán gyors és sötét vég leselkedik. Maradok, csak még egy napot. Maradok, amíg van miért. Amíg van egyetlen hajszál is, amit megérinthetek. Mindig kell lennie egy kicsiny reménynek, hogy valami még történhet, valami még megragadhat, valamit még tehetek... Meg kell próbálnom. Napról-napra szakadnak el a hajszálak, egymás után, mind. Napról-napra egyre több dolog hal meg bennem, s helyükön nincs más, csak tátongó mélység, végtelen üresség. Semmi.

Valahányszor ott állok a szélén, és lenézek, hátrahőkölök. Eszembe jut, mit tennék, ha még egy napig élhetnék. Megtenném! De az időm elszalad, a lehetőségeim sorban folynak el az ujjaim között. Ha így adnám fel, örökké nyughatatlanná válnék. Ott volt a lehetőség, és meg sem próbáltam megmenteni valakit. Akár Őt, akár engem... Régóta éreztem, hogy elszállt belőlem a hatalom. Már nem tudok változtatni, már képtelen vagyok segíteni. Nem tudok megmenteni senkit. Senkit sem tudom megmenteni. Minek maradnék hát? Emészteni az energiaforrásokat, falni az ártatlan, mit sem sejtő lelkeket; hová korcsultam?

Volt egy álmom, Róla. Boldog volt, kedvese a gyermekét hordozta szíve alatt. Hogy miért jelentem meg ott, nem tudnám megmondani. Talán üvölteni akartam, hogy 'Ne tedd!', talán csak gratulálni, s közben csendesen elvágni a saját torkom. Kettesben maradtunk, hogy beszéljük. Csak még egyszer, csak utoljára. Boldogtalan volt. Üres. Megcsókolt. A szemeiből izzó förgetegként áradt a szemrehányás. Nem így kellett volna történnie. Miért engedtem; miért nem tettem semmit? Pedig tehettem volna... Másképp is történhetett volna... Miért nem mentem el hozzá? Miért nem mondtam el, mit érzek? Hiszen csak én ismerem, ezen a világon; csak én tudom Őt olyannak elfogadni, amilyen...
Rémálom így még nem kínzott meg. Minden porcikám remegett, amikor felébredtem. Akkor már tudtam, miért féltem eddig. Élni, csak még egy napig... Élni Érte. Miatta. Számára...

Rá kellett jönnöm: egy idegen vagyok a szemében. Légvárakat épített, hogy bele tudjon illeszteni a gyűjteményébe, de sehogy sem sikerült. Sosem látott engedelmeskedni. Nőtt benne a harag, a megvetés, talán a gyűlölet is. Bennem pedig a frusztráció, a kétségek, az értetlenség. Soha nem értettem, mi rosszat ártottam neki. Már tudom. Nem engem látott, s hogy is láthatott volna? Amit a kezei közt tartott, nem én voltam, csupán a rólam mintázott faragvány. Valójában soha nem tudta meg, kiféle-miféle vagyok, sem azt, hogy mit miért cselekszem. A felismerés néha túl későn jön. Akkor, amikor már minden összeomlott. Amikor már nincs erőnk a romok között kotorászni.

Van, akit nem lehet megmenteni. Sem Őt, sem engem... Van, aki makacsul ellen tud állni annak, amire titkon vágyik, és van, aki soha nem is érzett vágyat. Van, amikor minden tett hiába való, mert a Waft máshonnan fúj, és máshová tart. Ez a kis szellő kell, hogy Ő tovább repüljön, én pedig lezuhanjak a mélybe. Megpróbáltam. Fordult a kocka, Ő tanult tőlem valamit. Valami fontosat, mely talán megmentheti Őt. Talán tényleg sikerül... Már nyugodt vagyok, amikor kiállok a legszélére. Már le tudok nézni, és nem érzek félelmet. Semmit sem érzek. Nincs már miért maradnom, hiszen "Nemonak lenni annyit tesz, mint félreállni, és azt mondani: nekem nincs itt semmim, és nincs itt senkim..."

Ő, csak Ő...

Démoncsalogató

Gyere nyakak Mestere,
Gyere, ha tőlem nem félsz,

Gyere, és bizonyítsd be,

Gyere, harapj belém!

Véres, sötét szemeidben,

Csalfa fénysugár árnya,

Hogy te engem érinthetsz,

Csupán múló vágyad!

Gyere nyakak Mestere,

Gyere, ha tőlem nem félsz,

Gyere, és bizonyítsd be,

Gyere, harapj belém!

Hőn áhított puha húsom,

Ha fogad belemélyedne,

Csáberő húzna onnantól láncon,

Szolgád lennék egy életre!

Gyere nyakak Mestere,

Gyere, ha tőlem nem félsz,

Gyere, és bizonyítsd be,

Gyere, harapj belém!

Torz vigyorod letörlöm majd,

Ha azt hiszed, könnyen teheted,

Tán én vagyok az űzött vad,

De örökké harcolok ellened!

Gyere nyakak Mestere,

Gyere, ha tőlem nem félsz,

Gyere, és bizonyítsd be,

Gyere, harapj belém!

Akaratod letöröm majd,

Érezd a tehetetlenséget,

Meg nem szerezhetsz soha,

Hogy veszítesz, nem kétséges!

Gyere hát nyakak Mestere,

Gyere, ha tőlem nem félsz,

Gyere, de számolj velem,

Soha nem haraphatsz belém!

-2009. XII. 26.-

Vágtatás

Dobogó paták tiporják az idő ösvényét. Két iszonyatos akarat vágtat majdnem fej-fej mellett. Őrült verseny a Halállal. Fekete paripám kénköves füstöt okád, vörös lámpás szemei beragyogják a hófehér hintót. Két sápadt csontmén rántja maga után, gerincüket néha kínvonaglásba rántják láthatatlan hámjaik. Lángoló korbács vág újra és újra ropogó bordáik közé, szinte önkívületben hajtja őket a Halál. Nem akarja, hogy beérjem. Mindenféle jött-ment népet felkap maga mellé, de engem minduntalan elhagy maga mögött. Hófehér hintója nem számomra nyitja ajtaját. Hiába űzöm, újra és újra kisiklik karmaim közül.

Kész vagyok indulni. Mindig készen álltam rá, soha nem akartam többet, csak felülni vele a makulátlan bakra, és új ösvényeket vágni idő és tér folyamába. Látni mindent, amit eltakar az élet hagymázas, dohos fellege. Magányos út ez. Vad pejem hátán csak egyetlen személy ülhet rajtam kívül. Az idők viharában túl sokan próbálták megülni, betörni, irányítani; mind lezuhantak. Eltűntek, megtörtek, megfulladtak. Volt, aki megpróbált magával rántani a fellegbe, életre kényszeríteni, megfosztani a vágtatástól. Értetlenek. Nem lett volna szabad úgy felülniük, hogy érzékeny gyomruk nem bírja a lüktetést, törékeny akaratuk megolvad az izzó harcban. Füstből jöttek, füstté váltak, feloldódtak imádott életükben, maguk mögött hagyták talán sosem imádott Életüket.

Hozzám csak úgy juthat el bárki, ha képes kizárni magát az életet, a rideg valóságot. A semmiből kell zugot teremtenie körénk, míg csak fekete és fehér marad; a paripa és a hintó. Nem zárhatja ki a Halált, nem engedheti beáradni az életet. Minden teher az ő vállára zuhan. Figyelnie kell a vad vihartól szaggatott zugra, foltozni, ha az élet pengéi odút metszenének bele. Lassan, gyöngéden gyűrűzhet be pár morzsa, épp csak annyi, hogy ne éhezzek soha. Védelmezőm kell hogy legyen, anélkül, hogy körbe fonna, s megfojtana indaként tekergő ölelésével. Át kell vennie paripa dobálta ingó testem ritmusát, hogy megtartson, ha erőm fogytán lezuhannék. Éreznie kell szívem minden dobbanását.

Igaz szerelmem kárpótolja mindenért...

Holtak

Az álmok birodalmában mindent szabad. Nincsenek szabályok, kötöttségek, logika. Az álmok birodalma nem csupán gondolati fikció, létező hely, ahová gyakorta ellátogathatunk. Sietős léptekkel suhanunk a dolgunk után, vagy ténfergünk, mint a halottak, s keressük az örökké mardosó hiányok hűvös oldószerét.

A halottak is járnak arra néhanapján. Persze nem azok, akik békében, csöndesen dobták le magukról aszott porhüvelyüket. Ők tovább tudtak lépni, új testben új világot járnak, ugyan ezt, de mégis mást, hiszen mind mást látunk és érzünk a világból. A holtaknak megadatott az a kiváltság, hogy mindent érezzenek a világból, akár egyszerre. A tovább nem lépett, sanyarú halált, vagy iszonyatos félelmektől terhes elmúlást megszenvedettek itt kószálnak a világunkban, és lassan eszüket veszítve keresnek úgy, ahogyan mi az álmok birodalmában.

Ahogyan mi sem, ők sem tudják, mi is ez a hely. Minden olyan valóságosnak tűnik, de mégis minden más. Másképp látjuk a világot. Néha pedig egészen egyformán.

Amikor a holt és az élő még egyszer, talán utoljára találkoznak egy azon iszonyatos birodalomban. Amikor a keresés véget ér, és a következő sarkon szinte belerobbansz abba, aminek a hiányától magad is majdnem holttá váltál. Szinte lefejeled saját kavargó gondolataid, s kiüti szemedet az, ami eddig is majd kiütötte: a felismerés.

Itt áll most velem szemben. A felismerés maga, farmernadrágban, fekete ingben, gyöngéd félmosollyal. Még mindig isten. Még mindig mindenható és halhatatlan, habár egyszer már végzett vele valami istentelen kór. Agyvihar. Itt áll most velem szemben. Nem szól, de bátorítóan csillognak szemei. Azt várja, hogy hebegjek valamit, hogy végre kiszakadjon belőlem a fájdalom, amivel hónapok óta kínzom holt szellemét éjszakákon át lázban fetrengve, könnyek közt szorongva, zuhogó esőben üvöltve. Képtelen vagyok megszólalni. Nem, olyasvalaki előtt, akivel hallgatás volt minden szavunk, pillantás volt minden érintésünk. Jelenléte, örökké való lények felsőbbrendűségével csillogó mosolya feloldja minden kínomat. Egyetlen mosolyával vet véget a hónapokon át tartó céltalan és tudattalan kóborlásnak. 

A holtak néha eljönnek, hogy forró csókot leheljenek az élők ajkaira...

Gyújtottam egy gyertyát

2011. november. Elvesztettem Testvéremet, Barátomat, Társamat a Nagy Harcban.

Gyakori kérdés volt az elmúlt pár napban a "Hogy vagy?". Ez nem az a mindennapos "Milyen napod volt?" vagy "Hogyan éled meg ezeket a szürke őszi napokat?" típusú kérdés volt, sokkal inkább "Hallottam mi történt. Fáj? Mennyire?" Az elején még türelmesen válaszolgattam, de minden nap újra és újra válaszolni egy ennyire felesleges és felületes kérdésre, már az én végtelen türelmem határait is elkezdte lebontani. A gyász nem egy olyasfajta dolog, amit hűvös logikával, sablonos kérdezgetéssel, "Itt vagyok, ha bármi kellene." típusú megszólalásokkal el lehet oszlatni. Az "Erős lelke örökké várni fog a túlvilágon, hogy találkozzatok!" jellegű bölcselkedésektől pedig egyenesen felfordul a gyomrom. (Egyáltalán az ilyen "barát" mennyit tud az én személyes, okkultista nézetemről, miszerint a reinkarnáció létező dolog?)

/Terveztem idevágni a wikipédia gyászról szóló kis magánvéleményét, hogy aztán kétkedő nagyítóm alá vegyem, de annyira jellegtelen köpedelem volt, hogy szót sem érdemel továbbá./A gyász magányos dolog, még akkor is, ha van kivel osztozni rajta. Közöttük ülve is azon töprengeni, ők vajon milyennek látták? Hogyan érezték, és most, a fájdalom legsötétebb pillanataiban, vajon most mit érezhetnek? Az érzéseinkkel magunkra maradunk.
Mit lehet ilyenkor tenni? Reménykedni, hogy gyors újászületésben lesz része és emlékezni...

Az első mondata hozzám máig mosolyra fakaszt. Msnen írta, miután Szakáccsal hosszas beszélgetésünkben őt is felemlegettük. Felvett engem, s dühtől korbácsolva nekem esett.
-Miért terjeszted azt, hogy Salillech meghalt?
Elmosolyodtam.
-Azért, mert meghalt. Nézd csak meg!
Jópár perces csönd után csak ennyit írt vissza.
-Tényleg!
Így kezdődött el egy barátság...

Éveken át olyannak láttam őt, mint egy istent. Ült a kis trónszékében, letekintett ránk, porszemekre, és csak mosolygott. Hihetetlen szeretet, fennsőbbség és életakarás áradt belőle. Emlékszem, amikor először együtt harcoltunk. Azt mondta, mutatni akar valamit, majd elvitt egy helyre, s a kezembe adott egy míves, hajlított pengéjű fejvadásztőrt. Előhúzta a kardját, elmosolyodott, elmosolyodtam, hátunkat egymásnak vetettük, és egy egész éjszaká át hasítottuk ellenségeinket. Sokszor megismételtük azt az éjszakát. Akkor és ott befogadott vérei közé, s Testvérévé lettem barátjából. Ő vérem lett, s vele példaképem.

Most nincs... Ennyi év után, egyszerűen nincs... Nem tudom mit mondhatnék. Egy isten hullott a halandók közé, s hamarabb halt el, mint az, akinek rég halnia kellett volna. Mindig úgy láttam őt, mint egy halhatatlant, aki túléli az egész emberiség pusztulását trónszékén, a fotelében. Most ha egyet kívánhaték, azért könyörögnék, hogy valamely hatalmasság vegye el az én életem, s adja vissza neki az övét, mert ő életre született.
Nekem kellett volna meghalnom...

"Ők ketten egyek egymásban,

S mégis oly távol egymástól.
Barátok, s mégis ellenségek,
Testvérek, mégis mostohák,
Szeretők, mégis gyűlölik egymást!"

/Salilech: Éjközép/
-2009. XII. 27.-

Egy dalt legyen kedves...

Egy dalt, mely megindítja majd könnyeim!

All those beautiful people

I want to have them

I want to have them all

All those porcelain models

If only I could make them fall

Be my heart a well of love

Flowing free so far above

A wintry eve

Once upon a tale

An Ugly Duckling

Lost in a verse

Of a sparrows carol

Dreaming the stars

Be my heart a well of love

Flowing free so far above

In my world

Love is for poets

Never the famous balcony scene

Just a dying faith

On the heaven's gate

Crystal pond awaits the lorn

Tonight another morn for the lonely one is born

Szabad Gondolataim Jegyzéke

Miért is posztolunk? Sokszor felmerült bennem ez a nagy kérdés, hiszen pontosan tudom, hogy a kutya sem olvas minket. Ha olvas is, megtartja gondolatait, habár mi itt a lelkünket teregetjük ki, és ez jó nekünk. Boldogok vagyunk így. Igaz -e? Igaz. A Szabad Gondolatok Jegyzéke számomra életmentő funkciót tölt be. Túl sok... Sokszor túl sok! Feszít! Robbanásra kész!

Nem robbanok. Ma sem...

A Waft of Destiny nem kósza filozofikus ábrándok közül lépett elő. Több, mint két elmebeteg gondolatfoszlánya a létezhetőről. A Waft itt van velünk és Bennünk! Benned is, hiába akarnád elnyomni. Az utunk nem szabott, ez tény, de a döntéseink által a Waft hozza létre akaratát. Ez az az erő, ami mozgásban tart. Aranytorkú, édes madaram ülj most a vállamra! Elképzelhetetlen tollaid borítsd szárnyaimra. Had érezzem, hogy elhozod számomra, számunkra a Waft akaratát. A Fuvallatot, mely tovább söpör engem.

Kósza levél vagyok a szélben, és...

......... FÉLEK! Igen, félek!!!

Nem a zuhanástól. Ajándék lenne számomra a földet elérni. Odafenn félek! Szárnyaló lepkék között úgy érzem, én csak sodródom, habár a Waft szárnyalásra teremtett. Mit is jelent igazából szárnyalni? Félelem nélkül ölelni a messzeséget, az ismeretlent barátként üdvözölni. Mindenre felkészülni persze lehetetlen, de aki igazán szárnyal, könnyedén lavíroz ártó és ártatlan között, mert nem feszítik láncok, nem kötik meg súlyok.

Van e súly lábaimon? Nem! Mehetek szabadon a világ végére is akár, s bármikor vissza is térhetek. Utazhatok büntetlenül, akadálytalanul. A világ a lábaim előtt hever. Nem kell! Még a saját életteremet sem ismerem, hová menekülhetnék hát? Miért menekülök? Mi jobb ott, mint itt?

Hol kezdődött ez az egész? Azt hiszem a kezdetek kezdetén volt egy lány. Sötét hajjal, sötét szemekkel, egy démonnal a testében. Éjszakákon át kutatta az eget, hogy megtalálja azt a csillagot, ami sötétebb saját fájdalmainál. Örök sebek ezek, melyek soha nem gyógyulhatnak. Néha behegednek, de egy apró szilánk is felhasíthatja őket. Ott fönn a szirteken, majdnem megtanultam repülni. De végül nem mertem. A zuhanás elmaradt, s én csalódottan sétáltam vissza a földre. Jó itt nekem...

Dehogy! Odafenn a helyem! A Waft által kijelölt utam rég nem itt van! Nem vagyok idevaló! Ugye, kedves Dark? Kivet a világ, mint egy kellemetlen élősködőt, kivakar, mint egy súlyos fekélyt, egy rohadó sebet. Kivet, és kigyógyul belőlem. Mételye vagyok a környezetemnek. Túl kritikus, túl sötét, túlságosan maró, akár a sav. Nekem, neked, nekik sem jó ez. Fáj mindannyiunknak. A távozás mégis gerinctelen dolog lenne.

Ugyan miért? Azok, akik a legközelebb állnak hozzám, s elfogadják a gondolataim, sem képesek elfogadni a szabad akaratom. Gyávaság lenne hát kiállnom magamért...

Szóval maradok. Mindenemmel, amim van. Mije lehet egy Nemonak? Egy Senki ugyan mit birtokolhat itt, a tulajdonok évszázadában? Mindenem, amim van túl értékes hozzám képest. Meg sem érdemeltem Őket! Igen, rólatok beszélek, barátaim! A sámán, a farkas, a démon, a haldokló és a halott, a messzi tájakon időző, a hangokat igéző, a könnyek mögött nevető... Sorolhatnám kincseim a végtelenbe. Barátaim gyönyörű lelkét istenítem! Ők emelnek újra és újra, még ha értelmét nem is látják, még ha harapom, mérgezem őket, akkor is emelnek, s bíztatnak: Szállj! Szállj Aranytorkú!

Igen! Én vagyok a kivájt szemű madár. Fel tudom ölteni a világ összes alakját és színét. Mindenben ott vagyok, mégsem létezem semmiben. Bennetek talán, akik hisztek is bennem. Ez a hit tart fenn. Most mégis kicsit gyengébbnek érzem magam. Ennyi év után mi változott?

Elvesztettem a bizalmatok? Nem.

De elrontottam valamit. Letértem az útról. Elrugaszkodtam, de elfelejtettem, hogyan kell repülni, s hogyan kell zuhanni. A semmibe zuhantam át, ahol nincs idő, nincs tér, nincsenek testek, nincsenek hangok sem érzések. Oda nem férkőzhetett be a hit sem. Bocsáss meg, Mester! Még mindig tanítványod vagyok, s most megérdemelném újra, hogy arcon üss, mint ahogy ezerszer nem tetted meg! Bocsáss meg Tanítványom! Néha nem viselkedem méltóképpen, hogy utat mutassak neked. Néha az én lidércláng testem is elhamvad.

Még okát nem látom, de íme itt a magyarázatom:

A gondolatok összessége képes hatalmas káoszba tömörülni. Miért? Egyszerű. A Waft nem teszi a dolgát, ezt mondta egyszer egy nagyon kedves barátom. Tévedett. A szellem nem teszi a dolgát. Megáll, stagnál, várja, hogy a Waft helyette intézze azt, amit saját magának kell megtennie. Az első lépés a keresztúton mindig a szellemé. A Waft csak utána cselekszik. Dönthetne a szellem helyett is, de nem fogja megtenni. Ebből áll a szabad akarat, Kedves!

A szabad akarat...

Oh, fájdalom!

Sokan kérdezték már tőlem a testmódosításaimmal, sebeimmel, baleseteimmel kapcsolatban, hogy: Nem fájt?/Nagyon fájt? Had meséljek tehát egy kicsit a fájdalomról.

Kiindulópontnak lássuk a magyar wikipédia okjs szakon végzett cikkezőinek magánvéleményét: „A fájdalom érzékelése egy komplex jelenség, amelyet befolyásol az egyén érzelmi állapota és korábbi tapasztalatai. A fájdalom olyan érzés, amely potenciális szöveti károsodásokkal járó sérülések veszélyére figyelmeztet, és arra készteti az egyént, hogy azt elkerülje, vagy megfelelően kezelje.”

Minekután azt látom, a pszichés fájdalom fel sem merült bennük, vagy külön szócikket áldoztak rá, nyugodt szívvel mondhatom: nekem semmi sem fáj. Nem érzek fizikai fájdalmat. A magyarázata természetesen a fentebb idézett kicsiny szösszenetből levezethető, ám cseppet sem azon a módon, ahogyan ők utalni kívántak rá.
A fájdalomérzést sokan pozitív tartalommal töltik fel, hiszen szervi fájdalom esetén valamiféle veszélyre, betegségre, sérülésre hívja fel a figyelmet, ám azt mindenki tapasztalja, hogy ha valami fáj, az nem kellemes érzés. Sőt, nagyon is hátráltató érzés. Rossz érzés. Ami pedig rossz érzés, azt nem lehet csak úgy pozitív tartalommal feltölteni. Felesleges is.
Ha a fájdalomra gondolnak, mindenkinek valami kifejezetten negatív élmény ugrik be. Műtét, görcs, törés, rándulás, vágás, égés, stb. Mindenki a legnegatívabbat hallucinálja bele ebbe a kicsiny szóba, ami pusztán egy emberi megnevezés egy megélt eseményre.

A fájdalomérzetet a legkönnyebb kikapcsolni. Erre nagyon sok módszer van, ezt a fenti idézet is mutatja. Írója arra akart utalni, hogy a fájdalomérzet egy vészjelzője a szervezetnek, s e vészjelző mindig bekapcsol, ha problémát észlel. Valóban mindig? Létezik olyan biztonsági rendszer, amit ne lehetne lekapcsolni? Nincs. Megállapíthatom tehát, hogy a fájdalomérzet egy leállítható rendszer.
A kérdés az: hogyan?

Az első és legkönnyebb módszer, a tudatos önkontroll. Itt nem úgy jelenik meg, mint az élet több más pontján, hogy ér egy hatás, s arra reagálva csendesítjük el magunkban a vihart. A fájdalomérzetet nem érdemes „utólag” kontrollálni, főleg, hogy ez sokaknak egyszerűen képtelenség. A fájdalomérzet annyira eluralkodik rajtuk, hogy nem tudnak továbbá koncentrálni semmi másra. A fejetlenség önmaguk legnagyobb ellensége. A sebek és sérülések kezeléséhez hideg fej, teljes nyugalom és odafigyelés kell.
A tudatos önkontroll a fájdalomérzet esetében megelőzéshez szükséges. A teljesen hideg fej már a sebesülés előtt fel van készülve a fájdalomra. Külső fájdalom esetében ez pillanatok töredéke alatt képes aktivizálódni, mintegy felülírja a fájdalomérzet biztonsági vészkapcsolóját. Ok nélkül nem ajánlom kipróbálásra, de a tudatos önkontrollt az élet minden területén lehetséges fejleszteni. Akár azzal, hogy nem mondunk ki olyan dolgokat, amiket nem gondoltunk át (alap fok), akár azzal, hogy hirtelen, nem várt eseményekre megfontoltan, többször is átgondolva reagálunk (közép fok), akár a fájdalomérzet megsemmisítésével (felső fok). Okjs bizonyítványt nem ad, de lehetőséget egy jobb, biztosabb életre, igen.
A fejlett tudatos önkontroll a fájdalom megjelenése előtti pillanatban aktivizálódik, s a fájdalom maga már létre sem jön. Tompa, kellemes zsibbadás igen, az érzékelés kikapcsolása ennél jóval bonyolultabb (és szerény véleményem szerint őrültség is), de kellemetlen, sokszor gyötrő fájdalom nem jelenik meg. A tudatos önkontroll önismeretből és emlékképekből táplálkozik, ezért érdemes a belső fájdalmak ellen egyszerűen csak ismerni a saját birtokban lévő test működését, reakcióit ismerni (minden test másképpen működik, még ha kalapom is emelem a biológia csodálatos tudománya előtt).

A második módszer sokkal nehezebb út, sokak számára teljes lelki destrukciót okoz. A magja nem több, mint a befolyásolt érzelmi állapot megszüntetése. Az érzelmek képesek irányítani az érzékelés irányát és mértékét, ezért is van az, hogy ha pl valakit az édesanyja visz el vérvételre, és folyamatosan elvonja a figyelmét, az meg sem érzi, hogy egyáltalán megérintették a karját. Hangsúlyozom, nem csak a fájdalmat nem érzékeli, hanem a teljes procedúra érintései elenyésznek.
Az érzelmi állapot (főleg az érzelmi viharok) nagyon veszélyes(ek). Sokaknak ezért olyan könnyű egyetlen felfokozott érzelmi állapottól vezérelve megölniük önmagukat, habár az, aki önkezével veszi el a saját életét, hónapokig, vagy akár évekig elemezgeti és boncolgatja a témakört és saját lelki működését/életét, mielőtt lezárná ezt az apró fejezetet lelkének hosszú történelmében.
A fájdalomérzet tehát köthető eddigi emlékekhez, impulzusokhoz, érzelmekhez. Akinek egyszer fájt valami, és elkönyvelte fájdalomnak, mindig fájdalommal fog rá gondolni, és érezni is fogja a fájdalmat bármely hasonló eset kapcsán. Megoldás tehát, ha kiöli minden fájdalommal kapcsolatos érzelmét és emlékét. Minden seb és belső gyötrődés megszűnik ezáltal, de a következményei nem kevésbé súlyosak, mint az eredmény.

A harmadik módszer általam is szívesen használt, ha fájdalomról van szó. Újra idéznem illik, méghozzá egy kulcsmondatot a fentebbi okfejtésből. „A fájdalom olyan érzés, amely potenciális (…) sérülések veszélyére figyelmeztet, és arra készteti az egyént, hogy azt elkerülje, vagy megfelelően kezelje.”
Kérdem én! Miért akarnám elkerülni a sérüléseimet? Ha kifejezetten a testmódosításra gondolok, ezeket a sebeket (Sebeket??? Műalkotásokat!!!) nem, hogy elkerülni, mindenképpen megőrizni akarom. Tehát a hozzá vezető út nem ellenérzéssel, hanem vággyal van kikövezve. Egy nagyon kedves barátom egyszer levezette, hogy a vágyat miért tartja negatív érzelemnek. Ebből kiindulva a két negatív (fájdalom+vágy) érzelem egyetlen pozitívba avanzsálódik. Megoldás tehát, ha a vágy kiöli a fájdalomérzetet.
Távolodjunk el kicsit a testmódosítás ösvényeiről, hiszen senkitől nem várhatom el, hogy megértsék, megszeressék vagy elfogadják ennek az útnak a gyönyöreit.
A végső megoldás tehát a fájdalom elfogadása, s a félelem leváltása. A fájdalmat lehetetlen elkerülni, érdemesebb tehát egyesülni vele. Ezt nem szabad félreérteni. Ne keressük a fájdalmat, de ha már van, akkor tudjunk vele harmóniában élni. Kulcsgondolat, hogy a fájdalmat, mint emberi szóhasználtban megjelölt fogalmat el kell vetni, újra kell értelmezni.
A legjobb ha a fájdalmat feltöltjük pozitív tartalommal, ami nem csak abban merül ki, hogy a fájdalom az arcunkba csapja, hogy szervezetünk hibásan működik, vagy szimplán „emlékeztet arra, hogy élünk”. A fájdalmat úgy kell elkönyvelni/elfogadni, mint egy régen nem látott barátot, aki csak úgy bekukkantott jelezni, hogy még nem veszett bele a semmibe. Ilyenkor örömmel kell vendégül látni, babusgatni, szórakoztatni, mint jó vendéglátóhoz illik.

A fájdalom nem ellenség. Csak az emberek ruházták fel ellenszenves ruhákkal…

A félelem szaga

Van a kezemben egy kés. A pengéje széles, az éle kiváló. A hegye olybá tűnik a sápadó fényben, mintha szíved felé közelítene. Hátad a falhoz simul, gombóc nő a torkodba, a lélegzeted szinte égeti ajkaid. Rettegsz. Arcomon kisimult mosolyt látsz, azt a mosolyt, amit megismertél. Azt a mosolyt, ami reggel az ágyban köszöntött, amit öleléskor is láthattál, ami erőt adott neked.

Ne merd azt mondani, hogy nem ismered meg azt, akit szeretsz!!

A szemeid kerekre tágulnak, habár mögöttük az értelem már réges-régen lehúzta a rolót. Saját magad elől takarod el az igazságot, ezzel vetve önmagad elé gátat. A kés hegy a mellkasodhoz ér, szíved eszeveszett zakatolásba kezd. Mintha egy hurok vetülne a nyakadra. Szinte érzem a rettegésed áporodott bűzét. Bizonytalanság és bizalmatlanság szaga van.

Ne merd azt mondani, hogy nem bízol abban, aki mellett minden éjjel békésen hunytad le szemeid!

A saját hited árult el egyedül... Nem én!
Én azt tettem, ami helyes volt. Elmentem, mielőtt kárt tehettél volna bennem. De neked ez nem volt elég. Te azt akartad, hogy vérezzek, hogy őrjöngjek, hogy üvöltsek, sírjak és könyörögjek. Megalázkodásra akartál kényszeríteni. Emlékszel már?
Feljebb csúsztatom a kést. Azt kérded: Élvezem? Igen. Ezt már nagyon! Ellentétben azokkal az álmatlan, sírógörcsös éjszakákkal, amiket te okoztál. Szándékosan, készakarva. Kellett volna egy báb? Egy csinos pofi, amit lehet a kirakatban mutogatni, aki mindig kedves, mindig hűséges, akkor is, ha a mozgatója közben félre-félre bámul, és más bábukat dicsér, mások után csorgatja a nyálát?
Nem Szivi! Nagyon félreértettél valamit. Szeretni féltőn kell, óvón, mintha porcelánbabát egyensúlyoznál az ujjaidon, miközben a világ, mint egy hatalmas, viharba keveredett hajó inog alattad. Akkor kellett volna utánam kapni, nem most verni a nyálad a billentyűzetre, verni a kis praclid a földhöz, és sírni, mint egy óvodás, akinek Einstandot mondtak a kedvenc játékszerére.
Kiirtani valamit nem olyan nehéz, mint hinnéd. Az érzéseket te magad ölted el, s marad az emésztő undor, a gyűlölet. Nem akarom látni még egy lélegzetvételed, még egy pillantásod, sem azt, hogy még egyszer hazugságra nyílik a szád...
Közelebb lépek, ez elkerülhetetlen mozdulat volt. Kezeid hiába emeled, már csupán a kés markolatát tudják gyönge ujjaid megszorítani, mely mellkasodból türemkedik elő. A saját véred látványa talán még észhez tudna téríteni, de már réges-régen késő.
Orevoir!

/A gondolat kelt augusztus alkonyán/

Idebenn a káosz őrülete vágtázik

Forduljon ki a világ a sarkaiból, álljon a végtelen a feje tetejére! Én állok mindennek elébe! Árvíz el nem söpör, kín meg nem gyötör! A lángok melyek elemésztik a világot tekintetem szikráitól gyulladnak meg. Csapjuk hát össze sarkunkat háromszor, apokalipszist most!

Megfojtottam magam

Lüktet az élet
A szív kiüt a mellkasból
Zene ütemére
Rángatózik a test
Tépi a görcs
És egyre gyakrabban
Túr barna sörényébe
Hogy enyhítse a kínokat
Menekülne messze
Futna, míg lába viszi
Árnyékba
Hol a fény nem éri el
És sírna
Ha megtehetné
De nem teheti
Fagyvirág kezében
És cseppen a vér
Sajgó fejének
Egy kis nyílásából
Levegő épp ezért nehezen
Halad át rajta
S a keze
A kecses kis keze
A saját torkát markolja
Szorítja
Mint utolsó szalmaszálat
A fuldokló

-2009. IX. 06.-

Rímek...

Csupán egy halódó kiáltás, mellyel olyan személyt idézek, aki a legnagyobb viharban szendereg csendesen...

Szellemek a koporsó peremén

Kelta kereszt. Felemelem, s várok valamiféle megnyugvást.
Nem véletlenül kaptam e terhet a nyakamba. Elbírom, azt mondják.
S ha így van, s valóban tengernyi fájdalom súlyemelője vagyok,
Kijelenthetem, legalább valamiben világbajnok lettem.
Egy balek, azt hiszem.

Szépséges ódon falakkal takarózom. Csipke és márvány.
Ha eleget kiáltok a sötétségbe, majd életre kel a bálvány
Melynek két sírt ástam. Kettőt, mert egyben nem feküdne csendben,
Folyton magát marná, hogy ártalmatlan, s ártó lelke
Nem fér meg egy teremben.

Kegyetlen voltam vele. Amikor csöndre vágyott, üvöltöttem,
Zokogtam, mert nem mertem ott helyben két kezemmel
Kikaparni saját ostobaságom. Inkább sebet ejtettem magamon,
Hogy bebizonyítsam: nem fáj. Vagy ha fáj is, ezerszer szenvedek,
Mint egyszer is csöndben legyek.

E fejben másképp él ma is. Lyukacsos elmémből szökik az értelem,
S látom, megbomlott az évek során nem csak én lettem,
Valahol a selyemgubóban most ő gubbaszt helyettem.
Szabadon járja be, amit az őrület tépett ki, s útnak vetett elé.
Egyszer repülni fog még.

Most csak ül. Nincs megkötve, maga választotta a pihenést,
Testére más vigyáz. Az ártó, ezt mondhatná, ki mélyre nem néz,
Fel sem ismerheti, hisz maszkja oly tökéletes, akár egy bábunak.
Maga faragta két kezével, s hiszi ma is, ezzel révbe érhet,
Mert nem éri el az élet.

Én most is fölismerem, habár arca vadabb kifejezést öltött,
S nem kizárt ölt is, mikor utat kért, hogy meneküljön,
De én megőrzöm. Kell, hogy legyen, aki egyszer is visszahívja!
Csak egy utolsó stand up a porondon, Mester! Gyakorta kérném,
Hogy utoljára játssz még!

-2011. VI. 23.-

Apró sziget

Nem bérelhető. Egy személy fér csak el rajta. Diszkriminálja az emberi világ minden mozzanatát. Apró sziget a gondolatok végtelenjében. Nincs tenger. Most nincs. Csak a semmi van. A semmi, melybe ha beletekintesz, megőrülsz. Örökre. Nincs visszaút, nincs gyógymód.

Nincs megértés.

Pedig van, akinek csupán ennyi az élet. Egy apró morzsa, ami életben tarthatja. Egy gondolat, ami az ő gondolatait öleli át, óvón, kedvesen. Üss meg. Nem fog fájni. csont törik, hús szakad, nevetés száll a levegőben. Ami a testtel történik, puszta illúzió. Nem fontos.
A szellem az, amely folyamatosan szakad, akár egy lepel, mely letakarja a holt aszott, bűzlő tetemét. A szellem sok sebet bír el, de nem végtelen mennyiségben. Szépen lassan lefoszlik, s marad a csonk: a test, mely lassan elsorvad, megrohad, elpusztul.
Ezek a sebek sem gyógyíthatatlanok, de milliószor jobban fájnak, s nagyon nehéz befoltozni őket.

Csak a megértés képes erre.
Semmi más...

Zene...

Sírok...
Fájdalom...
Mennyit bír el egy emberi agy?
Ki mondja meg, hogy hol a kapacitás határa?
Mikor jön az édes agyvérzés?
Megpróbálom lemarni a húst az arcomról...
Oka volt, hogy ingerem támadt lerágni a körmöm?
Még mindig vigyázol rám?
Takarodj...
Takarodj...
Hiányzik a...
...
...
...
...mi?

A helyes megfejtők között nem sorsolok ki semmit, hisz nincs semmim, amit adhatnék.
Széthasad a fejem, s szép lassan előmászik belőle az a démon, akit rejtegetni próbálok. Kocsonyás fekete anyag, köddel, vérrel, dühvel, gyűlölettel...
Miért mindez?

Hát nem tökéletes az életem?
Lehet ebben a világban bármi tökéletes? Jó?

Fáj minden lélegzetvétel...

Árulók vesznek körbe

Dühös vagyok. Ez nálam általában végzetes hiba, mert ilyenkor ártok valakinek. Olyanoknak, akikről úgy érzem, férgek. Férgek hozzám képest. Senkik. Gyűlölöm őket. Ez a gyűlölet hajt, nem más. Hányok tőlük. A szavuk méreg, mely megbénítja az elmémet. A józan gondolkodásomnak ártanak.
Meg akarnám őket ölni? Nem hiszem. De megalázni, megtiporni, összetörni igen.

Kikről is beszélek?

Árulók. Mindenki tudja milyenek. Beférkőznek a bizalmadba, elvesznek mindent, amit te jó szándékból úgyis kölcsön adsz, majd elfogy az, amiért barátnak tekintenek, és vége. Hátba szúrnak, leköpnek, hülyének néznek. Ennyire fontos lenne a pénz? Már bocsánat, ti tirpák faszok, de komolyan eddig tartott a barátság? Amíg eltartottuk a szaros kis társaságot? Felépítettünk egy otthont a semmiből. Segítettünk, ahol tudtunk. nem azért, mert kellett, vagy mert akartunk valamit. Azért, mert barátoknak tekintettünk titeket.
Hülyének nézni a másikat alapvetően rossz húzás, hát még ha okkultistákról van szó. A fejetekbe látok, és próbálom nem elhinni, hogy ennyire degeneráltak vagytok. Azt gondolni, hogy mi csak nem is sejtjük a ti gyerekes húzásaitokat? Ugyan már, könyörgöm!

Az egyetlen, ami komolyan bánt, hogy én a barátotoknak gondoltam magam. Csitítgattam a feszültséget, támogattam a szar zenéteket, és elhitettem veletek, hogy értek valamit. Hálából hátba szúrtok? Őszintén gratulálok.
A jövőről inkább nem beszélnék. Számomra halott emberek vagytok, akik férgei a társadalomnak. Hogy miért? Mert képtelenek vagytok konstruktívak lenni a világ szempontjából. Anyuci pénzén éldegéltek, és arról álmodoztok, hogy abból a híg hulladékból, amit ti zenének neveztek, majd meg fogtok élni. Hogy elmenjetek dolgozni? Ugyan már. Anyuapu (akit mellesleg lenéztek és/vagy gyűlöltök) úgyis kiteszi a lelkét is értetek. Van ennél szánalmasabb?

Nincs...

Találkozások...

Milyen érdekes érzés is elveszíteni valakit. Az egyik nap még az életed szerves része, a másik napon pedig már hiába keresed. Nincs többé. Pontosabban van, de nem a te számodra. Eltűnni nem csak holtan lehet. Ha valaki igazán el akar tűnni, azt a mai világban a legkönnyebb. Letiltja msnen, facebookon, skypon, megváltoztatja a számát... és hoppá. Már nem is létezik.
Undorító dolog megszökni valaki elől, de még undorítóbb utána felkeresni. Persze nem fizikálisan.
És ismét az álmoknál kötünk ki. Idegesítő. (Elnézést Álomjáró...)
A mentál alvás közben a legérzékenyebb. Egyesek úgy vélik gondolkodunk. Én úgy vélem: érzünk. Ha valaki meg akar keresni valakit, a legkönnyebb éjszaka. Behatolni valaki álmába nagyon egyszerű. Ott üzenetet átadni még egyszerűbb.
Éreztük már valaha, hogy akit látunk, valahonnan nagyon ismerős?
Na ez nem ilyen.
Pontosan tudod, hogy ki az, habár nem úgy néz ki, nem olyan a hangja, nem úgy viselkedik. Érzed a szellemét. A szellem nem egy olyan dolog, amire maszkot lehet húzni. Energia (lélek) és Gondolat (elme) összessége. Ha valakinek felismered a szellemét, már biztosra tudod, hogy keres téged. Valamiféle oknál fogva. Ilyenkor a legegyszerűbb felkutatni őt, és megkérdezni.

Nosde...
Mi van akkor, ha az illető már réges-régen kilépett az életedből? Nem ex, nem barát, nem ismerős... csak egy valaki a sok közül, aki régen nagyon sokat törődött veled, aztán köddé vált.
Mennyire érdekes is, amikor elhagy valaki, majd visszatér. Mit mondhatnánk egymásnak? Maradj? Hiányoztál? Hangoztassunk érzelmeket? Felesleges, azt hiszem. Elég, ha úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Mintha az a pár év pár nap lett volna. Vagy ne. Sértődjünk meg, és kényszerítsük ki a másik megalázkodását. Legyünk emberek, mert az állítólag marha jó.
Kimaradnék ebből. Visszavárom őt, aki elment.

Talán tudja, hogy most is róla beszélek. Talán még olvas.
Felismertelek. A célod és szándékod ugyan az, mint amikor elmentél. Nem változott. Én viszont változtam. Ha olvasod, ha érdekel, keress meg újra. Komolyan.
Várni fogom az írásod...

Börtönből szabadult lelkem újra szárnyal

Száguldj velem Kedvesem, Te kivel megosztom e gyönge emberi testet! Többé nincs miért aggódnod! Vége! Hazaértünk!

Ismerjük e az érzést, amikor hosszú rabság után hirtelen kinyílik a ketrec ajtaja? Az első pillanatban fel sem fogjuk. Ülünk csöndesen a kalicka padlóján, és azon töprengünk, mikor csapják újra ránk az ajtót? Óvatosan nézünk körbe. Sehol senki! Egy apró lépés az ajtó felé. Sehol senki! Huss! A rabságban tartott madár úgy röpül, mintha élete múlna rajta, pedig csupán szabadságát félti, melyet talán csak egy percre sikerült megszereznie. Nyitva az ablak. Már hiába jönnek újra befogni. A játszmának vége. A téli levegő soha nem volt ennyire meleg, ennyire édes, simogató, óvón körbeölelő. Ez a szabadság íze!


Merre száll először a szabad lélek? Haza!
A haza fogalmát sokan félreértik. Ahol a szív, ott a haza! Ha ez egy apró, magányos üreg hegyek kanyargós labirintusában, akkor az! Az otthon az a hely, ahol a lélek háborítatlan, nem éri sérelem, fájdalom, nem próbálják meg újra börtönbe passzírozni. Az én otthonom itt van a sötétségben, az örök éjben. Aki velem él, mind itt tanyázik. Vágyjuk és isszuk a fényt, ám a sötétség simogató karjaiban új erőre kapunk. Húson és véren élünk, erkölcseink mégis kiélezettebbek, mint a legtöbb percéletűnek. A mi életünk örök, mégsem pazarolhatjuk. Alkotunk, kreálunk, teremtünk, örökkön formálunk, s sosem pihenünk. Felszabadítjuk a lelkeket, kik vágyják az öröklétet, a halált, a sötétséget. Nem élhetünk bezárva, meggyötörve, láncok között vergődve. Néha sírunk, néha nevetünk, komor arcunkon az idő mély árkokat hagy. Mégis, míg itt vagyunk egymásnak, addig otthonunk van!


S kikről is van szó? Kik szárnyalnak velem át tomboló sötétségen, éteri fényen, kik cselezik ki velem a végzetet, a halált, kik teremtenek otthont a semmiből, szabadítanak lelkeket börtönükből? Kik azok, akik karjaiban szárnyak nélkül is merek szállni?


Farkastestvér! Fuss velem végtelen rónákon! Osztozz velem megöltek húsán, a gyűlölet s pusztítás felszabadult őrületében! Harcolj mellettem! Célunk nemes, utunk a dicsőség! S ha felbukkan a hajnali napsugár, had pihenjek meg odvadban, hol mindig van egy puha vacok, mely csak az enyém, csak rám vár örökkön!


Vámpírtestvér! Nyakam kínálom, s vérem! Szárnyalj velem az éjben! Légy kísérőm! Szemed, mint lámpás pásztázzon körbe minden temetőt, hogy édes kriptánkra leljünk, hol beteljesül végzetes találkozásunk! Vedd éltem esszenciáját, s add örök hűséged! Végtelen éjszakánk királya vagy, hát had legyek királynő melletted!


Démontestvér! Életet adtál nekem, s uralmat a testem felett! Új utakra vezettél, megtanítottál a csönd hatalmára, az érzelmek erejére, a jóságosság s gonoszság egyensúlyára. Létem kínáltam fel, hogy szolgálhassalak, te megtanítottál szabadnak lennem! Szárnyaim tőled kaptam, hitem beléd vetettem! Nevedben szabadítom fel, ki méltó rá, s pusztítom el, ki megszegi az ősi törvényeket! Szájam sötét szavak el ne hagyják, legyen utam a csöndesség, a ködben rejtezés, melyre okítottál!


Sötét Angyal Testvér! Szavak szárnyán érkeztél, s szavakat adtál számba! Szállj velem újra ott, hol értelem nem jár, csupán hideg őrület, üres gyűlölet rejtezik a mélységben! Nincs szükségem a szemeimre, míg te mellettem vagy! Hősi lelked úgy fénylik, akár a lidércláng, mely halálba csalogat!


Sárkánytestvér! Kövess, ha üresség, ha magány marja szíved s tested! Tudod! Mindig ott vagyok körülötted, melletted, benned! Soha nem vagy egyedül, s soha nem hagylak el! Ez az én fogadalmam, melyet nem szegek, míg utolsó porcikám el nem enyész a semmiben! Megtanítottál életben maradni. Engedd, hogy életben tartsalak!


Zenésztestvér! Muzsikád elemi erővel zúzza szét a rémképeket, felszabadítja a rabságban szenvedő lelkeket, új reményt ad, hogy egy messzi tájon új otthonra lel, ki megfáradt, s messze menekülne, de lába nem bírja már, s inkább megpihenne. Utadon soha el ne hagyjanak a hangok, melyek lelkedben kreálódnak, s uijjaidon át suhannak a végtelenbe!


Gyermekem! Te ki halál, gyűlölet, megvetés nászából születél, kitaszítottságból táplálkoztál, szenvedést ittál, te viszed majdan tovább mindazt, mit magunk mögött hagyunk, amikor megunjuk a végtelen vágtát a Végzet Lovasaival! Magadra maradsz, de ne félj! Az örök küzdeni akarás, a mélységek trónja, a halál, mint szolga tiéd lesz! Bánj vele bölcsen, pusztíts, s teremts nevünkben!

Álomjáró

Korábban már említettem, hogy komoly alvászavarokkal küzdöm minden éjjel. Akkor tévedtem. Pontosabban nem tévedtem, csupán nem gondoltam bele, hogy az én esetemben is fordulhat a dolog rosszabbra. Igen, fordulhat. A fizikai világ sokszor szándékosan rúg belénk ennyire, hogy eszünkbe jusson, soha nem szabad abbahagyni azt, amit csinálunk, soha nem lehet elég, soha nincs túl sok. A mágiám cserben hagyott, s a miértjére könnyű válaszolni. Eltunyultam, elkényelmesedtem, úgy éreztem enyém a világom, és bármit megtehetek benne. Mint kiderült az utóbbi jó pár éjszakán, a bármi, nem is annyira sok, mint régen. Nem gyakoroltam, nem tanultam, megrendült kicsit a hitem is az egész világban, amit a Mesterem nekem adományozott.

Alvászavar. Pontosabban álmatlanság. Megszoktam már, hogy soha nem alszom többet 4-5-6 óránál, de az, hogy egyáltalán ne tudjak aludni, bármennyire fáradt vagyok... ez meglepett. Őszintén szólva soha nem gondoltam volna, hogy én, aki egy koncert kellős közepén is el tudtam aludni, ne tudjak akkor és ott aludni, ahol és amikor én akarok. Az utóbbi éjszakák hasonlítottak egy pokoljáráshoz. Nyitott szemmel feküdtem az ágyon, kellemesen betakarózva, friss levegő mellett, és bámultam a sötétségből kirajzolódó bútorokat. Unalmas volt és kegyetlenül egyhangú.

Pszichológiailag persze ezt is meg lehetne magyarázni. Egy ideig ráfogtam arra, hogy szorongok. Vizsgák, költözés, vizsgák, megfelelni vágyás, vizsgák, csalódás, sértettség... rengeteg dolgot tudnék ideírni. Volt olyan éjjel, amit úgy töltöttem el, hogy azon merengtem, mennyire aranyosan tud szuszogni a szobatársam, amikor alszik, és hogy nemsokára örökre elválnak útjaink. Később leszoktam erről. Kiürítettem az agyam, elzártam minden egyes gondolatom egy olyan fal mögé, mely nem enged betekintést saját fejembe akkor sem, ha valami hirtelen eszembe akarna jutni. Immáron két ürességbe tekinthettem egyszerre: a szobánk sötétségébe, s saját fejem kietlenségébe. Nem használt.

Utóbbi éjjelem igazán meglepő fordulatot vett. A szerda mindig egy számomra gyűlölt nap itt, a holtak városának felsőoktatásában. A nap, amikor mindenki leissza magát, és techno-agyú, elmebeteg csürhévé válik. Ez a csürhe "remekül elszórakoztatott" egészen hajnali 5 óráig. Én békésen, pattanásra kész idegekkel és rángatózó szem alatti izommal feküdtem ágyacskámban, míg ők ordibálva, visítozva rótták a folyosót, és minden ajtón dörömböltek. Azt hiszem csak azért nem mentem ki, és vertem szét a fejüket az első kezembe akadó tárggyal, mert az én ajtómon nem dörömböltek. Vagy tudtam, hogy valami történni fog? Lényegtelen. Az ágyamban maradtam, és némán üvöltve könyörögtem, hogy had aludjak el, had ne kelljen ezt hallgatnom.

Valaki meghallotta. Valaki, az éjszaka csendjében is figyeli a hangomat, aki őrzi minden léptem, és vigyázza minden rezdülésem. Felismerem Őt, bár oly arcot öltött, melyről tudja, hogy megnyugtat vele. Villámcsapásszerűen küldte rám az álmot, s ahogy az első másodpercben megjelent, csupán annyit mondott: "Ne aggódj! Most már itt vagyok, és vigyázom Rád!" Úgy is tett. Végigkísért egy nagyon hosszú álmon, s közben nem győzte tudatosítani, mennyire is bízhatok benne. Azt hiszem most szégyellnem kellene magam, de fölösleges. Ő tudja, hogy bánom már minden ki nem mondott kétségem. Tudja, hogy bízom benne, és követném bárhová. Ezúton is köszönöm neki, hogy egy óra alvás alatt egy egész éjszakányit pihentem. Ez úton is köszönöm neki, hogy tanított, és még most is folyamatosan tanít, bár... csak úgy a maga módján, messziről...

Álomjáró társamnak is köszönetet kell mondanom. Az ő csodálatosan hullámzó neve nélkül aligha tudtam volna értelmes, összefüggő szövegbe formálni azt, amit átéltem...

További szép álmokat, és kellemes utazásokat az éjszakában!

Önkifejezés a végsőkig!

Testmódosítás. Amikor valaki meghallja ezt a szót, rögtön a legbonyolultabb dolgok jutnak az eszébe. Éles kések, tűk lebegnek lelki szemeik előtt, műtétek és beavatkozások sokaságára gondolnak, amik megszépítik, vagy eltorzítják a testet. Perverziónak és lázadásnak fogják fel azt, ami másnak életmentő, vagy életérzés. Persze én is túldramatizálom egy kicsit, de itt az ideje, hogy leomlasszam a falat két tábor, a testmódosítók és az őket beteges állatoknak tartó konzervatív emberek között.

Az egész ellentét alapja az intolerancia. „Más, mint mi!!!” Ez az emberre oly jellemző túlbonyolítás. Vajon mennyien gondolnak bele, hogy a test módosítása a lehető legegyszerűbb dolgoknál kezdődik?
Gondoljunk csak bele, mi is a testmódosítás szó összetétele. Test. Mindenkinek van. Nem kell magyarázni.
Ámde a módosítás! Módosít: megváltoztat, elváltoztat, megmásít, különbözővé tesz. Ha a legtágabb értelemben vesszük, testmódosítás a hajfestés, a hajvágás, a köröm lakkozása, a sminkelés, a borotválkozás, a szemöldök kiszedése, a körmök levágása, és sorolhatnám napestig. Még nem is beszéltem orvosi beavatkozásokról, igaz?
Láthatjuk, a XXI. század emberének a testmódosítás élete minden mozzanatában jelen van. Egy az utcán sétáló igényes kinézetű hölgy és a koncertre siető piercinges, tetovált, kettévágott nyelvű lány célja: a külsejével kifejezni lelkének egy darabját. Miért lehet hát ennyire visszataszító mások számára a valódi testmódosítók művészete? A félelem teszi. Az ember fél mindattól, ami elüt a normálistól, mert ez lett az utolsó 200 évben belenevelve. Ideje, hogy az ember levesse a láncait, és merjen önmaga lenni: Egy egyedi, megismételhetetlen, utánozhatatlan lény, saját individuummal, pontosan vagy épp elmosódott határokkal felépített világképpel, egyedi ötletekkel, alkotó hatalommal.

Műalkotás és önkifejezés minden egyes testmódosítás, mely egykor és most készült, legyen az egy egyszerű karika piercing a fül valamely pontján, vagy egy Raffaello festmény teljes hátas tetoválásban. A műalkotást persze -mint minden másban- a testmódosításban is el lehet rontani. Csúnyán kinyúzott, rondán legyógyult sebek, félreszúrt piercingek utáni gennyes lyukak a bőrben, nem megfelelő helyen és eszközzel készült tetoválások. Sok ilyen előfordul. Gyerekek az éjszaka közepén részegen, koszos biztosítótűkkel szurkálják át egymás bőrét, másnap pedig meg vannak lepődve, mi is fáj ennyire...
Az önkifejezőn és a művészen is múlik, hogy hol, hogyan, milyen körülmények között készül el egy-egy remekmű, s hogy a fenti esetet megelőzzék, hivatalos testmódosító művészek dolgoznak szerte a világban. Steril környezetben, váltott orvosi eszközökkel, sebészi pontossággal dolgoznak, tanácsot adnak a testmódosítások testen való megjelenítésére, és pontosítják az alkotások elhelyezkedését, ha veszélyt jelenthetne az önkifejezőre.

A testmódosítás egy életérzés, és semmiképpen nem ajánlott meggondolatlanul, alapos fizikai és pszichikai felkészülés nélkül belevágni!!! Senki se feledje, amit önmagán hord, örökre megváltoztatja és meghatározza az életét!!!

Az én életembe alattomos kígyóként csúszott be a testmódosítás vágya, még tizenéves korom hajnalán. Nem kisebb dolgot akartam, mint earpointingot, azaz tündefüleket. Ez az őrületem és a halállal szembeni dacom vezetett ahhoz, hogy elkezdjem önmagam fájdalomtűrését tesztelgetni. Számtalan égetést és jó pár vágást ejtettem csak a bal karomon, melyek ma is tisztán látszanak. Mindnek mély lelki indíttatása és egyedi története van. A legbüszkébb a bal kézfejemen lévő gonosz szem okkultista jelképtöredékre vagyok, melynek elsődleges célja távol tartani a fekete hatalmakat.
Gyermek-tinédzserkorom a testmódosítások e nyers formáival és leendő tetoválásaim tervezgetésével telt el, mígnem egy békésen hullámzó májusi napon robbanásszerűen tört be az életembe Zagyvai Gábor testmódosításokkal és test-lélek filozófiával foglalkozó blogja. Amikor az első bejegyzéseket olvastam, mintha újjászülettem volna. Mindaz, amire vágytam, mindaz, amit a tükörbe hallucináltam fiatalként hirtelen kézzel foghatóvá és testközelivé vált. Fanatikusan olvastam/olvasom a blogot, minden beszámolót, minden képet alaposan megrágtam és megemésztettem, hogy megérthessem önmagam, a lelkem rejtett üzeneteit, a bennem dúló vágy és akarat természetét. Egyre közelebbinek éreztem mindenki testmódosításait, és álmatlan éjszakáimon pengéket vizionáltam, melyek önmagam képére alakítanak.

Így vettem fel a kapcsolatot egy évvel megvilágosodásom után Magyarhon legkiemelkedőbb testmódosító művészével. Először csupán a füleimről esett szó, ám nyáron az agyamba rágta magát egy gondolat: scarification. Hegtetoválás. Miért is ne? Egyszerre legyőzni a rettegést és a fájdalmat. Igen! Akarom! Minél többet gondoltam rá, annál inkább elviselhetetlen lett a hiánya. Egy idő után rosszul éreztem magam, hogy még nincs rajtam. Egy évek óta jelképemként és életérzésemként megfogalmazódott képet vágattam magamba: A Sabbathkeresztet és a Malkaviánok tükrét. Őrület, szabadság, szenvedély, halál. Mi más jellemezhetne igazán? Semmi más.

Amikor beléptem Zagyvai Gábor műtermébe, a hányinger és szédülés furcsa keverékét éreztem. Menten el akartam ájulni, annyira izgultam. Nem féltem. Izgultam! A falak gyönyörű képei és Zagyvai fekete ábrái, valamint műveinek ismerős fotói barátságosan és bíztatóan mosolyogtak rám. Kellemes zene és egy még kellemesebb személyiségű fiatal férfi fogadott. A puszta lényéből áradó laza bizonyosság, a precíz profizmus minden kétségemet eloszlatta. Ezért vagyok itt, ezt akarom, teljesül az álmom! Ezek a gondolatok forogtak az agyamban. A penge első érintésére összerezzentem belül. Nem fájt, mégis minden apró mozzanatát éreztem. A fejemben a penge mozgását rekonstruálva éledt meg mozzanatról-mozzanatra az áhított kép. Néha-néha, amikor letörölte a vért, csípő, húzódó érzést éreztem, de ez a szükséges rossz volt, a tengernyi jóban. Zagyvai még erre is figyelt. Szisszenésemre azonnal reagált, óvatosabban tisztogatta le a sebet. Kedvesem elmondása alapján jókora mennyiségű vér elfolyásáról maradtam le, ezt különösen bánom, ám ha minden igaz, nemsokára meglesz a videó, amin visszanézhetem az önkifejezésem megvalósulását.


Hogy mit tudok összességében elmondani? Életem legcsodálatosabb érzése volt egyesülni mindazzal a kétellyel, fájdalommal, rettegéssel, mely oly meghatározó volt régebben. Semmissé váltak a korlátok, új szárnyakra kapott a lélek. S még fog is.
A testmódosítás olyan, mint a drog. Ha egyszer elkezdted, nem akarod abbahagyni. Folyamatosan újabb és újabb módosításokat akarsz, és nem azért, mert olyan elégedetlen lennél a testeddel, hanem azért, mert a lelkedben és fejedben tomboló saját világot kivetítve a testedre szavak nélkül is megoszthatod a külvilággal. Egyszerre szólhatsz vele a legkedvesebb barátaidhoz, a leggyűlöltebb ellenségeidhez, a legérdektelenebb idegenhez, s mégis csak te és a művész tudjátok igazán, mit is mondasz.

Zárásképpen azok a módosítások, melyek annyira megragadtak, elgyönyörködtettek, hogy önmagamon is látni akarom őket:

Branding. A scarification ikertestvére. Égetett tetoválás. Bármit ki lehet belőle hozni.

Ear pointing. Tündefülek. Egyedi. Gyönyörű.

Ear cropping. Fülporc-eltávolítás. Szív a bal fülem leendő hegye alá.

Corset. Egyszerűen gyönyörű! Karra, nyakra, hátra. Vajon lehet felszíni piercingekkel mindig hordani?

Felszíni piercing. A mindenki által jól ismert. Rengeteg elképzelésem van, mit lehetne kihozni belőle.

Microdermal. A felszíni piercing unokatestvére. Apró foglalattal rendelkezik, amit benő a bőr.

Industrial piercing. Nyíl, mely lent megy be, és fent jön ki. Régi nagy vágyam.

Pocketing. Félelmetes, mennyire hűen tükrözi ifjúkori vágyamat.

Implantátum. Egy 3D-s tetoválással egybekötött alkotást szeretnék, melynek eredménye a bordám alól kimászó teknősbéka.

Nostril punch. Sokak számára undorító, vagy rémisztő lehet, mégis... első pillantásra megragadta a képzeletem. Vajon nyelvbe is lehetne tágítót tenni?

Szájösszevarrás. A némaság hoz a legközelebb önmagadhoz. Mélyen spirituális rituálé.

Suspension. A frász kitör tőle. A félelem és fájdalom legyőzésének legmagasabb spiritualitással rendelkező rituáléja.

Közérdekű közlemény:

Szerintem a napokban elhagyom ezt a blogot.A posztokról,és cikkekről,hogy maradjanak e,majd még döntök.

üdv,darkhero

Nos akkor elmentem,de nem tűnök el teljesen,itt leszek nem messze,s majd figyelek, mint eddig.

Viszlát.