Nemo Sharr & Noder: Beszélgetések a kezdetek kezdetéről

Nemo Sharr: Tudod... Nekem van egy nagy álmom. Nincsenek benne táncoló virágok, meg éneklő gyerekek karácsonyi kottákkal a kezükben, sem világbéke, sem egyenlőség. Ez egy önző, de szép álom. Szeretnék igazán boldog lenni ebben a világban, ahová menekülnöm kellett. Menekülni... Szerinted lehet otthona olyannak, akit a saját családját lemészároló trónbitorló zárt el jogos örökségétől? Avagy mindenhol üldöztetés vár rám? Tudom. Önző vagyok. Mindig csak én, én, én... Sosem szenteltem rád elég figyelmet. Remélem egyszer megszánod szegény bűvös körbe zárt fejemet, és elnézed gyermeki egoizmusomat. Én, én, én... Eleget tudok magamról! Rólad akarok hallani. Ki vagy? Hang a fejemben? Képzelet a tükörben? És miért ilyen szép a mosolyod? Honnan jöttél? Merre tartasz? Ha nem vagy álomkép, válaszolj!

Noder: Nem nyílok meg olyan könnyen másoknak, viszont egy Senkivel azt hiszem kivételt tudok tenni. Személy szerint én a boldogságot nem önző álomnak, hanem alapvető jognak érzem, amin nincs mit szégyellni. Nekem nincs már igazán álmom. Nekem sokkal inkább terveim vannak, amik vagy működnek, vagy nem.
Kérdésedre válaszolva, az otthon ott van, ahova a szív húz; nem muszáj ennek kézzel fogható helynek lennie. Persze a mi világunkban ez hatványozottan igaz.
Ami engem illet, merem remélni, hogy nem csak a fejedben élek. Egészen hús-vérnek érzem magam, és akárhányszor rácsodálkoznál, hogy miért vagyok még mindig melletted, ne tedd. Mi összetartozunk, azt hiszem. Te kérdéseket halmozol, hogy elmondhassam megannyi frappáns válaszomat.
Honnan? Hová? A természetből születtem, és szeretnék oda visszatérni. No nem úgy, hogy a föld majd eltemet; van még nekem dolgom ebben a testben elég ahhoz, hogy ne vágyjak még a megváltásra. Te hogy viszonyulsz ehhez?

Nemo Sharr: Ha a boldogság alapvető jog, vajon hogyan kellene megítélnünk az elmebetegeket? Az őrült elméket, akik a pusztításban látják az élet értelmét, s lelkük csak akkor szabadul fel, ha kiontott belek közt tapogatózik? Félek mindennek van határa, s félelmem magját pontosan az adja, hogy képtelen vagyok elfogadni azokat. Számomra nem létezhet szabály, parancs, tiltás. Nem bírná elviselni katatón, önimádó elmém. Persze szeretek én mást is. Téged! Téged főképp szeretlek! Ha az otthon ott van, ahol a szív, az én otthonom melletted van. Látom az utat magunk előtt, de látom a végállomást is. A szemeidben. Néha. Néha pedig a céltalanságot, ami lételemem. Nihilista vagyok, s a halált szolgálom. Imádom és magasztalom, de meghagyom erőnek. Nem teszek érte, hisz elég hatalma van magáért tenni. Tesz is. Az ő kegyelme létezésem oka, az ő akarata, hogy ezen a világon járjak. Soha sem születtem, így az élet soha nem lehet az enyém. Én létezek csupán...

Noder: Nos igen. Hajlamos vagyok elfeledkezni az élet beteg oldaláról - de hogy is, hogy is, mikor a Doktor itt van velem... Talán a neveltetés miatt... Neveltetés. Ez a szó sokszor bántja a lelkem, mert már számát sem tudom, hányszor bújtam mögé. Ha azt akarom vallani, az ember saját sorsának kovácsa, úgy nem illik ez a fogalom a képbe... De mind tudjuk hogy a Sors előre írott. Akármeddig halasztod, a végén úgyis visszalök a mederbe és véghezviszi akaratát.
Egy kicsit ilyen a Halál is - nemigen tudjuk még ezen a Földön, hogy lehet elkerülni. Halandó testünket csak kölcsönbe kapjuk számos vallás szerint, s feladatunk végeztével vissza kell adnunk. A lélekről viszont mindenki hallgat, véleményem szerint ez az, ami félelmetessé teszi a testi elmúlást. Hiába örök a lélek, félnek hinni benne. Kár, kár.
Szavaid melengetik a létezésem. Viszont szeretlek úgy, mint senki mást, Társam az Úton. Rémlik, egyszer mondtad, nem bírsz többé a szemembe nézni. Tán ezért lenne, mert látod a jövőnk? Vagy én teremtek rémképeket kényszeredett magányomban?

Nemo Sharr: A Doktor? Hát te hoztad őt... Már mindent értek. A Doktor. Oh a Doktor! A félhomályban felcsillanó szike, éléről csöpög az életet adó vér, arcát maszk fedi, testét ködfátyol rejti a szemek elől. A Doktor. Igen Ő! Tartsd távol tőlem! Romlott lelkem retteg a közelében. Egyszemélyes halálos gyógyszer. Lásd, még én is, a Névtelen Szolga, én is félem a Halált. A szeme üres katlan, arca csupa csont és gyűlölet, kezében az elmúlás végtelen hatalma. Üres óráimban szólongatom, mint árva az anyját. Nem felel. Nevet. Nevet? Úgy rémlik jeges kacagása végigsöpör a szobán, s korbácsként vág végig a hátamon. Lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem. Néha remeg velem a világ, és forog velem a szoba. Egy hangra várok csupán. A hajnalok édes zenét hoznak. Aranytorok suttogására ébred lelkem. Sürget, hisz időm minden lélegzetvétellel fogy. A Fuvallat megérinti arcomat, ledobom a rettegés láncait, de az örök katatónia tovább marcangol. Nevetve sírok. Azt mondod a Sors elől nincs menekvés. Én nem így vélem. Az ember, az állat, a féllény, a vámpír, vérfarkas, démon... mindünk maga irányítja az életét, csupán a kezdőpontja eldöntetett. A végpont mindig kétséges. Választhatod a rossz utat, és választhatod azt, amelyre a Végzet Fuvallata terel. A Fuvallat tud és ért. Mindent. A lelkünk tovább repülhet, ha engedjük. Örökkön járhatjuk e világ berkeit. Megszületésünk csupán egy újabb állomás volt a nagy úton, s gyermekkorunk a pihenő. Soha ne bánd, hogy neveltek, sem azt, ahogyan neveltek. Amikor rád nézek, minden másodpercnek értelmét látom, hiszen csodád pontosan abból fakad, amivé váltál. A jövőd vagy. A gyönyörű jövőd. Boldogságra születtél. Én sötétségre. Így vagyunk egy pár a végtelen úton.