Nemo Sharr: Rímekbe szedtem, majd elfelejtettem...

Fáradt árnyak telepednek a szívemre. Emlékek ébrednek egyetlen szóra. Oly szó ez, mely mindenki számára ismert, s senki más számára nem hordoz különösebb jelentőséget. Van, hogy az elme új jelentőséggel ruház fel közönséges dolgokat, jelenségeket, melyeket talán soha életében nem látott. Minden, ami jelentéssel bír a szív számára, bír érzelemmel is. Messze kalandozó képzeletemben új életre kél minden fakó dobbanás, mely Tőle ered. Pár röpke hónapot átölelő ábránd ez, mégis oly jelentőséggel bír, akár egy élet e sivár világban. Hasonló egy álomhoz. Nem tudni hogyan csöppentem bele, és nem tudni hogyan kerültem ki belőle, de ami közte történt, örökké az emlékeimbe égett. Az emlék hordozójának lenni fájdalmas feladat, még úgy is, hogy jelenleg minden a személyes boldogságom szolgálatában áll. Kínoz, mert tán sohasem volt való, tán örökké álmom rabja voltam, s csak akkor riadtam föl, mikor Ő taszított rajtam, s én lebucskáztam a fényből a sötétség legkietlenebb mélységeibe, hol fagy és rettegés lett jussom. Kezemből kihullt a penna, szavaim forrása elapadt, hosszú időre elpihent szívemben a költészet. S hogy miért? Múzsám volt és szerelmem. Távoztával magával vitte mindazokat a szavakat, melyek most oly nagyon hiányoznak nekem. A szavakat, melyek megerősítik létezését, egykori létezésünk valódiságát...

Üstökösömhöz

Oh tündöklés, ékes égi megváltás,
Kérlek, csak egyetlen percre, tekints reám,
Tudom, pillantásod messze jár,
Dermedt lelkem mégis arra vár,
Hogy újra, csak múlandó óráig,
Ragyogd be egy másik,
Egy gyengébb létemet,
S szólj, ez ad értelmet!

Nélküled tünékeny világom.

Mondd, mindez csupán álom,
Csalfa képzelet volt,
S ahogy lényed akkor átkarolt,
Úgy dobsz el most magadtól?

Holnap mindent megbánok,
S mint gyermek, majd sírok,
De ma, míg parazsad éget,
Addig szólítalak Téged!

Gyenge hangom mindenen át
Most új erővel szól Hozzád,
Mert e kín, e keserv felemészt,
S ha nem múlik a szenvedés,
Elönt minden emlék, mi lehúz,
Régi gyönyörével összezúz,
Csak lebegek ködben, árnyékban,
Öntudatlan, elhagyatottan,
És várom a megváltó, utolsó
Felszakadó sóhajt.

Ha reménységem szép kertje
Elrohad, mert nincs benne
Már az örök életnek magja,
Úgy inkább haljak,
Semhogy éljek lélektelen bábként,
Kiüresedett elhagyatott testként,
Nem várva, nem vágyva,
Csak a messzibe, a múltba bámulva,
S epekedve, nyugton, csendben,
Mint pókhálóba ragadt lepke,
Várni a hatalmas özvegy királynőt,
Hogy elvegyen tőlem szót, betűt,
Tépjen akár milliom darabra,
Nem fog fájni úgy, mint magamra
Újként tekintő szemeim,
A tükörben nevető feleim,
A hazugok, a csillogó bohócok,
Mind csupán elnyűtt maszkom.

Te láttad meg igazi arcomat,
Fényed mutatott új utakat,
S nevettem, igazán, szívből,
Ahogy egy gyémánt is tündököl,
Csak csilingeltem, mint arany csengettyű,
Csokrot álmodtam, s nem volt mű,
Mert mind szirma, mind illata
Egy volt azzal a csalfa,
Vak, s mára búsan orrát lógató,
Hamis, s némán borongó,
Törékeny kis gondolattal:
Érted volt mindez, nem miattam,
Hogy elemésztő lángodban,
Őrült, vad csodádban
Újra élőnek érezhessem
Megszűntnek vélt szívverésem.

Némává vált a lüktető robaj
Nem nő, de még nem rohad
Virágom e kertben,
A tiszta szerelemben.

Szólj újra, legyen akár utolsó,
Legyen halk, vagy csengő-bongó,
De kételyek között ne hagyj meghalni,
Bizonytalan vergődésben sorvadni,
Mert gyönge szívem nem bírja már e terhet!

Hát szólj, kellek-e vagy sem,
Nyűg vagyok-e, vagy bimbója annak,
Mit szépnek álmodtál egykoron Magadnak,
S lesz-e értelme szirmaim mutatnom,
Vagy bomoljak inkább saját síromon,
Keseregve elvesztett jelenen?

Mondd, mit rontottam el?

-2009. X. 20.-

Sötétségbe vágyom

Üstökös volt.
Fénynek, szépségnek csillanása,
Öröklétű égi virágcsokor,
Forrón lángoló csillagok árnya,
Szivárványos képzeletostor.

Üstökös volt.
Egy éjjel megjelent az égen,
Ragyogását emelte arcomra,
Világát nevette a szélbe,
Szívem remélte, nem száll majd tova.

Üstökös volt.
Világított –hittem- a sötétben,
Nélküle vakká lettek szemeim,
Fantáziavilágában éltem,
Halottként sem tudom már feledni.

Üstökös volt.
Ékeskedő, csodás álomvilág,
Arannyal folyt körbe, reménnyel,
Ajkam nem rebegett akkor imát,
Elteltem tisztító fényével.

Üstökös volt.
Kósza, játékos varázslatsugár,
Égnek éke, földi káprázat,
Szelíd, szabad megvalósulás,
Tűnő életem legszebb árnya.

Üstökös volt.
Ismert világunkat már látta,
Minden zeget-zugot megfigyelt,
Szívet rabolt (ez volt az átka),
Csóvájába bezárta mindet.

Üstökös volt.
Égető szerelem hozója,
Álnok ábránd felébresztője,
Kéjnek, gyönyörnek tudója,
Minden vágy megtestesítője.

Üstökös volt.
Éjjel jött, és fényt teremtett,
E fény adta egész világom,
Most, hogy ő már végleg elment,
Vakultan sötétségbe vágyom.

-2009. XI. 04.-

Vágyódva idelenn

Még mindig az égboltot kémlelem,
Tudom, már réges-rég messze jár,
Még mindig káprázik két szemem,
S törött szívem csak rá vár,
Hogy andalító lágy süvítésben,
Világot rendítő forró ölelésben,
Övé lehessen újra, mint régen...

Még mindig az égboltot kémlelem,
Bár soha többé nem jön már,
Még mindig remeg jég testem,
Hogy élek-e, vagy halódok tán,
Már nem hozza lázba tekintetem,
Már kiveszett belőle pusztító tüzem,
Mely ölt, védett, szerelmesen szeretett,
Egy lényt, ki rá csak fél pillantást vetett...

S most gondolni is fáj Reád szépség,
Minden földi édes, s keserű tudója,
Most minden emlék csak ócska kétség,
S az önemésztés örökös táplálója,
Hogy hiába minden mi mély,
Hiába a magával sodró kéj,
Hiába a sírás, a temető éj,
Hiába a szó, hiába a vér,
Hiába minden, soha vissza nem tér,
Mert szabad, mert zabolátlan,
S játszik csupán e sötét valóságban,
És nevet, akár az elszabadult szél,
Hiába, hiába... többé nem látom én...

-2009. XI. 11.-