Gyújtottam egy gyertyát

2011. november. Elvesztettem Testvéremet, Barátomat, Társamat a Nagy Harcban.

Gyakori kérdés volt az elmúlt pár napban a "Hogy vagy?". Ez nem az a mindennapos "Milyen napod volt?" vagy "Hogyan éled meg ezeket a szürke őszi napokat?" típusú kérdés volt, sokkal inkább "Hallottam mi történt. Fáj? Mennyire?" Az elején még türelmesen válaszolgattam, de minden nap újra és újra válaszolni egy ennyire felesleges és felületes kérdésre, már az én végtelen türelmem határait is elkezdte lebontani. A gyász nem egy olyasfajta dolog, amit hűvös logikával, sablonos kérdezgetéssel, "Itt vagyok, ha bármi kellene." típusú megszólalásokkal el lehet oszlatni. Az "Erős lelke örökké várni fog a túlvilágon, hogy találkozzatok!" jellegű bölcselkedésektől pedig egyenesen felfordul a gyomrom. (Egyáltalán az ilyen "barát" mennyit tud az én személyes, okkultista nézetemről, miszerint a reinkarnáció létező dolog?)

/Terveztem idevágni a wikipédia gyászról szóló kis magánvéleményét, hogy aztán kétkedő nagyítóm alá vegyem, de annyira jellegtelen köpedelem volt, hogy szót sem érdemel továbbá./A gyász magányos dolog, még akkor is, ha van kivel osztozni rajta. Közöttük ülve is azon töprengeni, ők vajon milyennek látták? Hogyan érezték, és most, a fájdalom legsötétebb pillanataiban, vajon most mit érezhetnek? Az érzéseinkkel magunkra maradunk.
Mit lehet ilyenkor tenni? Reménykedni, hogy gyors újászületésben lesz része és emlékezni...

Az első mondata hozzám máig mosolyra fakaszt. Msnen írta, miután Szakáccsal hosszas beszélgetésünkben őt is felemlegettük. Felvett engem, s dühtől korbácsolva nekem esett.
-Miért terjeszted azt, hogy Salillech meghalt?
Elmosolyodtam.
-Azért, mert meghalt. Nézd csak meg!
Jópár perces csönd után csak ennyit írt vissza.
-Tényleg!
Így kezdődött el egy barátság...

Éveken át olyannak láttam őt, mint egy istent. Ült a kis trónszékében, letekintett ránk, porszemekre, és csak mosolygott. Hihetetlen szeretet, fennsőbbség és életakarás áradt belőle. Emlékszem, amikor először együtt harcoltunk. Azt mondta, mutatni akar valamit, majd elvitt egy helyre, s a kezembe adott egy míves, hajlított pengéjű fejvadásztőrt. Előhúzta a kardját, elmosolyodott, elmosolyodtam, hátunkat egymásnak vetettük, és egy egész éjszaká át hasítottuk ellenségeinket. Sokszor megismételtük azt az éjszakát. Akkor és ott befogadott vérei közé, s Testvérévé lettem barátjából. Ő vérem lett, s vele példaképem.

Most nincs... Ennyi év után, egyszerűen nincs... Nem tudom mit mondhatnék. Egy isten hullott a halandók közé, s hamarabb halt el, mint az, akinek rég halnia kellett volna. Mindig úgy láttam őt, mint egy halhatatlant, aki túléli az egész emberiség pusztulását trónszékén, a fotelében. Most ha egyet kívánhaték, azért könyörögnék, hogy valamely hatalmasság vegye el az én életem, s adja vissza neki az övét, mert ő életre született.
Nekem kellett volna meghalnom...

"Ők ketten egyek egymásban,

S mégis oly távol egymástól.
Barátok, s mégis ellenségek,
Testvérek, mégis mostohák,
Szeretők, mégis gyűlölik egymást!"

/Salilech: Éjközép/
-2009. XII. 27.-