Holtak

Az álmok birodalmában mindent szabad. Nincsenek szabályok, kötöttségek, logika. Az álmok birodalma nem csupán gondolati fikció, létező hely, ahová gyakorta ellátogathatunk. Sietős léptekkel suhanunk a dolgunk után, vagy ténfergünk, mint a halottak, s keressük az örökké mardosó hiányok hűvös oldószerét.

A halottak is járnak arra néhanapján. Persze nem azok, akik békében, csöndesen dobták le magukról aszott porhüvelyüket. Ők tovább tudtak lépni, új testben új világot járnak, ugyan ezt, de mégis mást, hiszen mind mást látunk és érzünk a világból. A holtaknak megadatott az a kiváltság, hogy mindent érezzenek a világból, akár egyszerre. A tovább nem lépett, sanyarú halált, vagy iszonyatos félelmektől terhes elmúlást megszenvedettek itt kószálnak a világunkban, és lassan eszüket veszítve keresnek úgy, ahogyan mi az álmok birodalmában.

Ahogyan mi sem, ők sem tudják, mi is ez a hely. Minden olyan valóságosnak tűnik, de mégis minden más. Másképp látjuk a világot. Néha pedig egészen egyformán.

Amikor a holt és az élő még egyszer, talán utoljára találkoznak egy azon iszonyatos birodalomban. Amikor a keresés véget ér, és a következő sarkon szinte belerobbansz abba, aminek a hiányától magad is majdnem holttá váltál. Szinte lefejeled saját kavargó gondolataid, s kiüti szemedet az, ami eddig is majd kiütötte: a felismerés.

Itt áll most velem szemben. A felismerés maga, farmernadrágban, fekete ingben, gyöngéd félmosollyal. Még mindig isten. Még mindig mindenható és halhatatlan, habár egyszer már végzett vele valami istentelen kór. Agyvihar. Itt áll most velem szemben. Nem szól, de bátorítóan csillognak szemei. Azt várja, hogy hebegjek valamit, hogy végre kiszakadjon belőlem a fájdalom, amivel hónapok óta kínzom holt szellemét éjszakákon át lázban fetrengve, könnyek közt szorongva, zuhogó esőben üvöltve. Képtelen vagyok megszólalni. Nem, olyasvalaki előtt, akivel hallgatás volt minden szavunk, pillantás volt minden érintésünk. Jelenléte, örökké való lények felsőbbrendűségével csillogó mosolya feloldja minden kínomat. Egyetlen mosolyával vet véget a hónapokon át tartó céltalan és tudattalan kóborlásnak. 

A holtak néha eljönnek, hogy forró csókot leheljenek az élők ajkaira...