Nem robbanok. Ma sem...
A Waft of Destiny nem kósza filozofikus ábrándok közül lépett elő. Több, mint két elmebeteg gondolatfoszlánya a létezhetőről. A Waft itt van velünk és Bennünk! Benned is, hiába akarnád elnyomni. Az utunk nem szabott, ez tény, de a döntéseink által a Waft hozza létre akaratát. Ez az az erő, ami mozgásban tart. Aranytorkú, édes madaram ülj most a vállamra! Elképzelhetetlen tollaid borítsd szárnyaimra. Had érezzem, hogy elhozod számomra, számunkra a Waft akaratát. A Fuvallatot, mely tovább söpör engem.
Kósza levél vagyok a szélben, és...
......... FÉLEK! Igen, félek!!!
Nem a zuhanástól. Ajándék lenne számomra a földet elérni. Odafenn félek! Szárnyaló lepkék között úgy érzem, én csak sodródom, habár a Waft szárnyalásra teremtett. Mit is jelent igazából szárnyalni? Félelem nélkül ölelni a messzeséget, az ismeretlent barátként üdvözölni. Mindenre felkészülni persze lehetetlen, de aki igazán szárnyal, könnyedén lavíroz ártó és ártatlan között, mert nem feszítik láncok, nem kötik meg súlyok.
Van e súly lábaimon? Nem! Mehetek szabadon a világ végére is akár, s bármikor vissza is térhetek. Utazhatok büntetlenül, akadálytalanul. A világ a lábaim előtt hever. Nem kell! Még a saját életteremet sem ismerem, hová menekülhetnék hát? Miért menekülök? Mi jobb ott, mint itt?
Hol kezdődött ez az egész? Azt hiszem a kezdetek kezdetén volt egy lány. Sötét hajjal, sötét szemekkel, egy démonnal a testében. Éjszakákon át kutatta az eget, hogy megtalálja azt a csillagot, ami sötétebb saját fájdalmainál. Örök sebek ezek, melyek soha nem gyógyulhatnak. Néha behegednek, de egy apró szilánk is felhasíthatja őket. Ott fönn a szirteken, majdnem megtanultam repülni. De végül nem mertem. A zuhanás elmaradt, s én csalódottan sétáltam vissza a földre. Jó itt nekem...
Dehogy! Odafenn a helyem! A Waft által kijelölt utam rég nem itt van! Nem vagyok idevaló! Ugye, kedves Dark? Kivet a világ, mint egy kellemetlen élősködőt, kivakar, mint egy súlyos fekélyt, egy rohadó sebet. Kivet, és kigyógyul belőlem. Mételye vagyok a környezetemnek. Túl kritikus, túl sötét, túlságosan maró, akár a sav. Nekem, neked, nekik sem jó ez. Fáj mindannyiunknak. A távozás mégis gerinctelen dolog lenne.
Ugyan miért? Azok, akik a legközelebb állnak hozzám, s elfogadják a gondolataim, sem képesek elfogadni a szabad akaratom. Gyávaság lenne hát kiállnom magamért...
Szóval maradok. Mindenemmel, amim van. Mije lehet egy Nemonak? Egy Senki ugyan mit birtokolhat itt, a tulajdonok évszázadában? Mindenem, amim van túl értékes hozzám képest. Meg sem érdemeltem Őket! Igen, rólatok beszélek, barátaim! A sámán, a farkas, a démon, a haldokló és a halott, a messzi tájakon időző, a hangokat igéző, a könnyek mögött nevető... Sorolhatnám kincseim a végtelenbe. Barátaim gyönyörű lelkét istenítem! Ők emelnek újra és újra, még ha értelmét nem is látják, még ha harapom, mérgezem őket, akkor is emelnek, s bíztatnak: Szállj! Szállj Aranytorkú!
Igen! Én vagyok a kivájt szemű madár. Fel tudom ölteni a világ összes alakját és színét. Mindenben ott vagyok, mégsem létezem semmiben. Bennetek talán, akik hisztek is bennem. Ez a hit tart fenn. Most mégis kicsit gyengébbnek érzem magam. Ennyi év után mi változott?
Elvesztettem a bizalmatok? Nem.
De elrontottam valamit. Letértem az útról. Elrugaszkodtam, de elfelejtettem, hogyan kell repülni, s hogyan kell zuhanni. A semmibe zuhantam át, ahol nincs idő, nincs tér, nincsenek testek, nincsenek hangok sem érzések. Oda nem férkőzhetett be a hit sem. Bocsáss meg, Mester! Még mindig tanítványod vagyok, s most megérdemelném újra, hogy arcon üss, mint ahogy ezerszer nem tetted meg! Bocsáss meg Tanítványom! Néha nem viselkedem méltóképpen, hogy utat mutassak neked. Néha az én lidércláng testem is elhamvad.
Még okát nem látom, de íme itt a magyarázatom:
A gondolatok összessége képes hatalmas káoszba tömörülni. Miért? Egyszerű. A Waft nem teszi a dolgát, ezt mondta egyszer egy nagyon kedves barátom. Tévedett. A szellem nem teszi a dolgát. Megáll, stagnál, várja, hogy a Waft helyette intézze azt, amit saját magának kell megtennie. Az első lépés a keresztúton mindig a szellemé. A Waft csak utána cselekszik. Dönthetne a szellem helyett is, de nem fogja megtenni. Ebből áll a szabad akarat, Kedves!
A szabad akarat...
Kedves Nemo,
VálaszTörlésBár nem sokszor hívlak így, tudom, sokat jelent neked ez a név, és ezért a szükség pillanataiban, mint amit most is érzek, úgy gondolom, élnem kell vele. Még ha nem is értek vele egyet, hisz számomra sokat jelentesz. Tárgytalan. Ahogy az is, amit ezek után elmélkedem a semmibe. Ahogy szoktam, tudod. De tudom, hogy szereted hallani a hangom.
Szeretnék magasztos szavakkal élni, de nem találja az elmém a megfelelő hegyi beszédet. Lehet, jobb is így.
Úgy gondolom, az utolsó paragrafusban fején találtad a szöget. Nekünk kell eldönteni, hogy úgymond, veszünk-e egy szelet tortát, avagy nem. Van úgy, hogy azt érezzük, most nem arra éhezünk. Lehet, hogy csak később kívánjuk meg. A torta a legtöbb esetben megvár. Esetlegesen pótolható.
Furcsa késztetést érzek arra, hogy kimondjam: az embereket arra nevelik, hogy féljenek a hibáktól. Neked viszont emlékezned kell, hogy nem vagy ember. Ezen túl: ebben a formában nem vagy egyedül. És legfőképpen arra, hogy ha bármi hiba történik is, az nem baj. Hisz időnk, mint a tenger. Ami pedig a többit illeti, nem szoktam mások helyett beszélni, de értsd jól: részemről segítünk, ahogy eddig tettük.