Oh, fájdalom!

Sokan kérdezték már tőlem a testmódosításaimmal, sebeimmel, baleseteimmel kapcsolatban, hogy: Nem fájt?/Nagyon fájt? Had meséljek tehát egy kicsit a fájdalomról.

Kiindulópontnak lássuk a magyar wikipédia okjs szakon végzett cikkezőinek magánvéleményét: „A fájdalom érzékelése egy komplex jelenség, amelyet befolyásol az egyén érzelmi állapota és korábbi tapasztalatai. A fájdalom olyan érzés, amely potenciális szöveti károsodásokkal járó sérülések veszélyére figyelmeztet, és arra készteti az egyént, hogy azt elkerülje, vagy megfelelően kezelje.”

Minekután azt látom, a pszichés fájdalom fel sem merült bennük, vagy külön szócikket áldoztak rá, nyugodt szívvel mondhatom: nekem semmi sem fáj. Nem érzek fizikai fájdalmat. A magyarázata természetesen a fentebb idézett kicsiny szösszenetből levezethető, ám cseppet sem azon a módon, ahogyan ők utalni kívántak rá.
A fájdalomérzést sokan pozitív tartalommal töltik fel, hiszen szervi fájdalom esetén valamiféle veszélyre, betegségre, sérülésre hívja fel a figyelmet, ám azt mindenki tapasztalja, hogy ha valami fáj, az nem kellemes érzés. Sőt, nagyon is hátráltató érzés. Rossz érzés. Ami pedig rossz érzés, azt nem lehet csak úgy pozitív tartalommal feltölteni. Felesleges is.
Ha a fájdalomra gondolnak, mindenkinek valami kifejezetten negatív élmény ugrik be. Műtét, görcs, törés, rándulás, vágás, égés, stb. Mindenki a legnegatívabbat hallucinálja bele ebbe a kicsiny szóba, ami pusztán egy emberi megnevezés egy megélt eseményre.

A fájdalomérzetet a legkönnyebb kikapcsolni. Erre nagyon sok módszer van, ezt a fenti idézet is mutatja. Írója arra akart utalni, hogy a fájdalomérzet egy vészjelzője a szervezetnek, s e vészjelző mindig bekapcsol, ha problémát észlel. Valóban mindig? Létezik olyan biztonsági rendszer, amit ne lehetne lekapcsolni? Nincs. Megállapíthatom tehát, hogy a fájdalomérzet egy leállítható rendszer.
A kérdés az: hogyan?

Az első és legkönnyebb módszer, a tudatos önkontroll. Itt nem úgy jelenik meg, mint az élet több más pontján, hogy ér egy hatás, s arra reagálva csendesítjük el magunkban a vihart. A fájdalomérzetet nem érdemes „utólag” kontrollálni, főleg, hogy ez sokaknak egyszerűen képtelenség. A fájdalomérzet annyira eluralkodik rajtuk, hogy nem tudnak továbbá koncentrálni semmi másra. A fejetlenség önmaguk legnagyobb ellensége. A sebek és sérülések kezeléséhez hideg fej, teljes nyugalom és odafigyelés kell.
A tudatos önkontroll a fájdalomérzet esetében megelőzéshez szükséges. A teljesen hideg fej már a sebesülés előtt fel van készülve a fájdalomra. Külső fájdalom esetében ez pillanatok töredéke alatt képes aktivizálódni, mintegy felülírja a fájdalomérzet biztonsági vészkapcsolóját. Ok nélkül nem ajánlom kipróbálásra, de a tudatos önkontrollt az élet minden területén lehetséges fejleszteni. Akár azzal, hogy nem mondunk ki olyan dolgokat, amiket nem gondoltunk át (alap fok), akár azzal, hogy hirtelen, nem várt eseményekre megfontoltan, többször is átgondolva reagálunk (közép fok), akár a fájdalomérzet megsemmisítésével (felső fok). Okjs bizonyítványt nem ad, de lehetőséget egy jobb, biztosabb életre, igen.
A fejlett tudatos önkontroll a fájdalom megjelenése előtti pillanatban aktivizálódik, s a fájdalom maga már létre sem jön. Tompa, kellemes zsibbadás igen, az érzékelés kikapcsolása ennél jóval bonyolultabb (és szerény véleményem szerint őrültség is), de kellemetlen, sokszor gyötrő fájdalom nem jelenik meg. A tudatos önkontroll önismeretből és emlékképekből táplálkozik, ezért érdemes a belső fájdalmak ellen egyszerűen csak ismerni a saját birtokban lévő test működését, reakcióit ismerni (minden test másképpen működik, még ha kalapom is emelem a biológia csodálatos tudománya előtt).

A második módszer sokkal nehezebb út, sokak számára teljes lelki destrukciót okoz. A magja nem több, mint a befolyásolt érzelmi állapot megszüntetése. Az érzelmek képesek irányítani az érzékelés irányát és mértékét, ezért is van az, hogy ha pl valakit az édesanyja visz el vérvételre, és folyamatosan elvonja a figyelmét, az meg sem érzi, hogy egyáltalán megérintették a karját. Hangsúlyozom, nem csak a fájdalmat nem érzékeli, hanem a teljes procedúra érintései elenyésznek.
Az érzelmi állapot (főleg az érzelmi viharok) nagyon veszélyes(ek). Sokaknak ezért olyan könnyű egyetlen felfokozott érzelmi állapottól vezérelve megölniük önmagukat, habár az, aki önkezével veszi el a saját életét, hónapokig, vagy akár évekig elemezgeti és boncolgatja a témakört és saját lelki működését/életét, mielőtt lezárná ezt az apró fejezetet lelkének hosszú történelmében.
A fájdalomérzet tehát köthető eddigi emlékekhez, impulzusokhoz, érzelmekhez. Akinek egyszer fájt valami, és elkönyvelte fájdalomnak, mindig fájdalommal fog rá gondolni, és érezni is fogja a fájdalmat bármely hasonló eset kapcsán. Megoldás tehát, ha kiöli minden fájdalommal kapcsolatos érzelmét és emlékét. Minden seb és belső gyötrődés megszűnik ezáltal, de a következményei nem kevésbé súlyosak, mint az eredmény.

A harmadik módszer általam is szívesen használt, ha fájdalomról van szó. Újra idéznem illik, méghozzá egy kulcsmondatot a fentebbi okfejtésből. „A fájdalom olyan érzés, amely potenciális (…) sérülések veszélyére figyelmeztet, és arra készteti az egyént, hogy azt elkerülje, vagy megfelelően kezelje.”
Kérdem én! Miért akarnám elkerülni a sérüléseimet? Ha kifejezetten a testmódosításra gondolok, ezeket a sebeket (Sebeket??? Műalkotásokat!!!) nem, hogy elkerülni, mindenképpen megőrizni akarom. Tehát a hozzá vezető út nem ellenérzéssel, hanem vággyal van kikövezve. Egy nagyon kedves barátom egyszer levezette, hogy a vágyat miért tartja negatív érzelemnek. Ebből kiindulva a két negatív (fájdalom+vágy) érzelem egyetlen pozitívba avanzsálódik. Megoldás tehát, ha a vágy kiöli a fájdalomérzetet.
Távolodjunk el kicsit a testmódosítás ösvényeiről, hiszen senkitől nem várhatom el, hogy megértsék, megszeressék vagy elfogadják ennek az útnak a gyönyöreit.
A végső megoldás tehát a fájdalom elfogadása, s a félelem leváltása. A fájdalmat lehetetlen elkerülni, érdemesebb tehát egyesülni vele. Ezt nem szabad félreérteni. Ne keressük a fájdalmat, de ha már van, akkor tudjunk vele harmóniában élni. Kulcsgondolat, hogy a fájdalmat, mint emberi szóhasználtban megjelölt fogalmat el kell vetni, újra kell értelmezni.
A legjobb ha a fájdalmat feltöltjük pozitív tartalommal, ami nem csak abban merül ki, hogy a fájdalom az arcunkba csapja, hogy szervezetünk hibásan működik, vagy szimplán „emlékeztet arra, hogy élünk”. A fájdalmat úgy kell elkönyvelni/elfogadni, mint egy régen nem látott barátot, aki csak úgy bekukkantott jelezni, hogy még nem veszett bele a semmibe. Ilyenkor örömmel kell vendégül látni, babusgatni, szórakoztatni, mint jó vendéglátóhoz illik.

A fájdalom nem ellenség. Csak az emberek ruházták fel ellenszenves ruhákkal…