A félelem szaga

Van a kezemben egy kés. A pengéje széles, az éle kiváló. A hegye olybá tűnik a sápadó fényben, mintha szíved felé közelítene. Hátad a falhoz simul, gombóc nő a torkodba, a lélegzeted szinte égeti ajkaid. Rettegsz. Arcomon kisimult mosolyt látsz, azt a mosolyt, amit megismertél. Azt a mosolyt, ami reggel az ágyban köszöntött, amit öleléskor is láthattál, ami erőt adott neked.

Ne merd azt mondani, hogy nem ismered meg azt, akit szeretsz!!

A szemeid kerekre tágulnak, habár mögöttük az értelem már réges-régen lehúzta a rolót. Saját magad elől takarod el az igazságot, ezzel vetve önmagad elé gátat. A kés hegy a mellkasodhoz ér, szíved eszeveszett zakatolásba kezd. Mintha egy hurok vetülne a nyakadra. Szinte érzem a rettegésed áporodott bűzét. Bizonytalanság és bizalmatlanság szaga van.

Ne merd azt mondani, hogy nem bízol abban, aki mellett minden éjjel békésen hunytad le szemeid!

A saját hited árult el egyedül... Nem én!
Én azt tettem, ami helyes volt. Elmentem, mielőtt kárt tehettél volna bennem. De neked ez nem volt elég. Te azt akartad, hogy vérezzek, hogy őrjöngjek, hogy üvöltsek, sírjak és könyörögjek. Megalázkodásra akartál kényszeríteni. Emlékszel már?
Feljebb csúsztatom a kést. Azt kérded: Élvezem? Igen. Ezt már nagyon! Ellentétben azokkal az álmatlan, sírógörcsös éjszakákkal, amiket te okoztál. Szándékosan, készakarva. Kellett volna egy báb? Egy csinos pofi, amit lehet a kirakatban mutogatni, aki mindig kedves, mindig hűséges, akkor is, ha a mozgatója közben félre-félre bámul, és más bábukat dicsér, mások után csorgatja a nyálát?
Nem Szivi! Nagyon félreértettél valamit. Szeretni féltőn kell, óvón, mintha porcelánbabát egyensúlyoznál az ujjaidon, miközben a világ, mint egy hatalmas, viharba keveredett hajó inog alattad. Akkor kellett volna utánam kapni, nem most verni a nyálad a billentyűzetre, verni a kis praclid a földhöz, és sírni, mint egy óvodás, akinek Einstandot mondtak a kedvenc játékszerére.
Kiirtani valamit nem olyan nehéz, mint hinnéd. Az érzéseket te magad ölted el, s marad az emésztő undor, a gyűlölet. Nem akarom látni még egy lélegzetvételed, még egy pillantásod, sem azt, hogy még egyszer hazugságra nyílik a szád...
Közelebb lépek, ez elkerülhetetlen mozdulat volt. Kezeid hiába emeled, már csupán a kés markolatát tudják gyönge ujjaid megszorítani, mely mellkasodból türemkedik elő. A saját véred látványa talán még észhez tudna téríteni, de már réges-régen késő.
Orevoir!

/A gondolat kelt augusztus alkonyán/