Nemonak lenni...

Élni, csak még egy napig...

Minden egyes nap felteszem magunknak a kérdést: Miért élünk még? Miért nem hagyjuk el ezt a szánalmas testet? Mi tart vissza?
Szerintük semmi. A jövő minden egyes fonalán gyors és sötét vég leselkedik. Maradok, csak még egy napot. Maradok, amíg van miért. Amíg van egyetlen hajszál is, amit megérinthetek. Mindig kell lennie egy kicsiny reménynek, hogy valami még történhet, valami még megragadhat, valamit még tehetek... Meg kell próbálnom. Napról-napra szakadnak el a hajszálak, egymás után, mind. Napról-napra egyre több dolog hal meg bennem, s helyükön nincs más, csak tátongó mélység, végtelen üresség. Semmi.

Valahányszor ott állok a szélén, és lenézek, hátrahőkölök. Eszembe jut, mit tennék, ha még egy napig élhetnék. Megtenném! De az időm elszalad, a lehetőségeim sorban folynak el az ujjaim között. Ha így adnám fel, örökké nyughatatlanná válnék. Ott volt a lehetőség, és meg sem próbáltam megmenteni valakit. Akár Őt, akár engem... Régóta éreztem, hogy elszállt belőlem a hatalom. Már nem tudok változtatni, már képtelen vagyok segíteni. Nem tudok megmenteni senkit. Senkit sem tudom megmenteni. Minek maradnék hát? Emészteni az energiaforrásokat, falni az ártatlan, mit sem sejtő lelkeket; hová korcsultam?

Volt egy álmom, Róla. Boldog volt, kedvese a gyermekét hordozta szíve alatt. Hogy miért jelentem meg ott, nem tudnám megmondani. Talán üvölteni akartam, hogy 'Ne tedd!', talán csak gratulálni, s közben csendesen elvágni a saját torkom. Kettesben maradtunk, hogy beszéljük. Csak még egyszer, csak utoljára. Boldogtalan volt. Üres. Megcsókolt. A szemeiből izzó förgetegként áradt a szemrehányás. Nem így kellett volna történnie. Miért engedtem; miért nem tettem semmit? Pedig tehettem volna... Másképp is történhetett volna... Miért nem mentem el hozzá? Miért nem mondtam el, mit érzek? Hiszen csak én ismerem, ezen a világon; csak én tudom Őt olyannak elfogadni, amilyen...
Rémálom így még nem kínzott meg. Minden porcikám remegett, amikor felébredtem. Akkor már tudtam, miért féltem eddig. Élni, csak még egy napig... Élni Érte. Miatta. Számára...

Rá kellett jönnöm: egy idegen vagyok a szemében. Légvárakat épített, hogy bele tudjon illeszteni a gyűjteményébe, de sehogy sem sikerült. Sosem látott engedelmeskedni. Nőtt benne a harag, a megvetés, talán a gyűlölet is. Bennem pedig a frusztráció, a kétségek, az értetlenség. Soha nem értettem, mi rosszat ártottam neki. Már tudom. Nem engem látott, s hogy is láthatott volna? Amit a kezei közt tartott, nem én voltam, csupán a rólam mintázott faragvány. Valójában soha nem tudta meg, kiféle-miféle vagyok, sem azt, hogy mit miért cselekszem. A felismerés néha túl későn jön. Akkor, amikor már minden összeomlott. Amikor már nincs erőnk a romok között kotorászni.

Van, akit nem lehet megmenteni. Sem Őt, sem engem... Van, aki makacsul ellen tud állni annak, amire titkon vágyik, és van, aki soha nem is érzett vágyat. Van, amikor minden tett hiába való, mert a Waft máshonnan fúj, és máshová tart. Ez a kis szellő kell, hogy Ő tovább repüljön, én pedig lezuhanjak a mélybe. Megpróbáltam. Fordult a kocka, Ő tanult tőlem valamit. Valami fontosat, mely talán megmentheti Őt. Talán tényleg sikerül... Már nyugodt vagyok, amikor kiállok a legszélére. Már le tudok nézni, és nem érzek félelmet. Semmit sem érzek. Nincs már miért maradnom, hiszen "Nemonak lenni annyit tesz, mint félreállni, és azt mondani: nekem nincs itt semmim, és nincs itt senkim..."