A kiselejtezett marionett áriája
Oly bohóc vagyok, kin senki nem nevet,
Árnyék csupán, kin sírnak az emberek.
Mindenem van, s minden semmi az enyém,
Szomorú dal rágja lyukacsossá elmém.
S ma, e kevéstől is meg akartam válni,
Sötétségbe zuhanva magamra találni.
Csontujjak simogatják lógó vállaim,
Libabőr kószál céltalanul ajkain.
Ő van itt velem, őt soha nem engedem,
Ő vigyáz, hogy maszkom le ne vegyem.
Mázolt arcom nevetésre rúzsozták,
Marionett kezeim ölelésre kitárták.
Pózba ugró pillanatok tisztelegnek.
Mikor engedték, hogy önmagam lehessek?
Szoknyám foltos, hangom bennakadt,
Amott egy élet fonala szétszakadt.
Látod-e a következőt, kinek elvágják?
Bújj messze, jövő itt már nem vár rád!
Csak a kéz marad kedvesen a vállamon,
Ha tehetné, túlfutott volna minden világon.
Sötét szemeiben mázolt árnyékok táncolnak,
Szomorú ajkain keserű könnyek bókolnak.
Szépnek látsz-e még engem, Kedvesem?
Te, kinek soha nem adhattam testemet.
Magam madzagjába akadt fönn lelkem,
Ő soha nem szerethetett engem.
Idelenn egyedül vagyok időtlen ideje,
Odafentről csalogatóan hullámzik át a zene.
Hát dúdolok neki egy néma táncot.
Halál szolgája, kellemes mulatságot!
-2010. II. 08.-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Álmodtál róla, a fejedben jár, apró, megmagyarázhatatlan madár...