Álomjáró

Korábban már említettem, hogy komoly alvászavarokkal küzdöm minden éjjel. Akkor tévedtem. Pontosabban nem tévedtem, csupán nem gondoltam bele, hogy az én esetemben is fordulhat a dolog rosszabbra. Igen, fordulhat. A fizikai világ sokszor szándékosan rúg belénk ennyire, hogy eszünkbe jusson, soha nem szabad abbahagyni azt, amit csinálunk, soha nem lehet elég, soha nincs túl sok. A mágiám cserben hagyott, s a miértjére könnyű válaszolni. Eltunyultam, elkényelmesedtem, úgy éreztem enyém a világom, és bármit megtehetek benne. Mint kiderült az utóbbi jó pár éjszakán, a bármi, nem is annyira sok, mint régen. Nem gyakoroltam, nem tanultam, megrendült kicsit a hitem is az egész világban, amit a Mesterem nekem adományozott.

Alvászavar. Pontosabban álmatlanság. Megszoktam már, hogy soha nem alszom többet 4-5-6 óránál, de az, hogy egyáltalán ne tudjak aludni, bármennyire fáradt vagyok... ez meglepett. Őszintén szólva soha nem gondoltam volna, hogy én, aki egy koncert kellős közepén is el tudtam aludni, ne tudjak akkor és ott aludni, ahol és amikor én akarok. Az utóbbi éjszakák hasonlítottak egy pokoljáráshoz. Nyitott szemmel feküdtem az ágyon, kellemesen betakarózva, friss levegő mellett, és bámultam a sötétségből kirajzolódó bútorokat. Unalmas volt és kegyetlenül egyhangú.

Pszichológiailag persze ezt is meg lehetne magyarázni. Egy ideig ráfogtam arra, hogy szorongok. Vizsgák, költözés, vizsgák, megfelelni vágyás, vizsgák, csalódás, sértettség... rengeteg dolgot tudnék ideírni. Volt olyan éjjel, amit úgy töltöttem el, hogy azon merengtem, mennyire aranyosan tud szuszogni a szobatársam, amikor alszik, és hogy nemsokára örökre elválnak útjaink. Később leszoktam erről. Kiürítettem az agyam, elzártam minden egyes gondolatom egy olyan fal mögé, mely nem enged betekintést saját fejembe akkor sem, ha valami hirtelen eszembe akarna jutni. Immáron két ürességbe tekinthettem egyszerre: a szobánk sötétségébe, s saját fejem kietlenségébe. Nem használt.

Utóbbi éjjelem igazán meglepő fordulatot vett. A szerda mindig egy számomra gyűlölt nap itt, a holtak városának felsőoktatásában. A nap, amikor mindenki leissza magát, és techno-agyú, elmebeteg csürhévé válik. Ez a csürhe "remekül elszórakoztatott" egészen hajnali 5 óráig. Én békésen, pattanásra kész idegekkel és rángatózó szem alatti izommal feküdtem ágyacskámban, míg ők ordibálva, visítozva rótták a folyosót, és minden ajtón dörömböltek. Azt hiszem csak azért nem mentem ki, és vertem szét a fejüket az első kezembe akadó tárggyal, mert az én ajtómon nem dörömböltek. Vagy tudtam, hogy valami történni fog? Lényegtelen. Az ágyamban maradtam, és némán üvöltve könyörögtem, hogy had aludjak el, had ne kelljen ezt hallgatnom.

Valaki meghallotta. Valaki, az éjszaka csendjében is figyeli a hangomat, aki őrzi minden léptem, és vigyázza minden rezdülésem. Felismerem Őt, bár oly arcot öltött, melyről tudja, hogy megnyugtat vele. Villámcsapásszerűen küldte rám az álmot, s ahogy az első másodpercben megjelent, csupán annyit mondott: "Ne aggódj! Most már itt vagyok, és vigyázom Rád!" Úgy is tett. Végigkísért egy nagyon hosszú álmon, s közben nem győzte tudatosítani, mennyire is bízhatok benne. Azt hiszem most szégyellnem kellene magam, de fölösleges. Ő tudja, hogy bánom már minden ki nem mondott kétségem. Tudja, hogy bízom benne, és követném bárhová. Ezúton is köszönöm neki, hogy egy óra alvás alatt egy egész éjszakányit pihentem. Ez úton is köszönöm neki, hogy tanított, és még most is folyamatosan tanít, bár... csak úgy a maga módján, messziről...

Álomjáró társamnak is köszönetet kell mondanom. Az ő csodálatosan hullámzó neve nélkül aligha tudtam volna értelmes, összefüggő szövegbe formálni azt, amit átéltem...

További szép álmokat, és kellemes utazásokat az éjszakában!