Börtönből szabadult lelkem újra szárnyal

Száguldj velem Kedvesem, Te kivel megosztom e gyönge emberi testet! Többé nincs miért aggódnod! Vége! Hazaértünk!

Ismerjük e az érzést, amikor hosszú rabság után hirtelen kinyílik a ketrec ajtaja? Az első pillanatban fel sem fogjuk. Ülünk csöndesen a kalicka padlóján, és azon töprengünk, mikor csapják újra ránk az ajtót? Óvatosan nézünk körbe. Sehol senki! Egy apró lépés az ajtó felé. Sehol senki! Huss! A rabságban tartott madár úgy röpül, mintha élete múlna rajta, pedig csupán szabadságát félti, melyet talán csak egy percre sikerült megszereznie. Nyitva az ablak. Már hiába jönnek újra befogni. A játszmának vége. A téli levegő soha nem volt ennyire meleg, ennyire édes, simogató, óvón körbeölelő. Ez a szabadság íze!


Merre száll először a szabad lélek? Haza!
A haza fogalmát sokan félreértik. Ahol a szív, ott a haza! Ha ez egy apró, magányos üreg hegyek kanyargós labirintusában, akkor az! Az otthon az a hely, ahol a lélek háborítatlan, nem éri sérelem, fájdalom, nem próbálják meg újra börtönbe passzírozni. Az én otthonom itt van a sötétségben, az örök éjben. Aki velem él, mind itt tanyázik. Vágyjuk és isszuk a fényt, ám a sötétség simogató karjaiban új erőre kapunk. Húson és véren élünk, erkölcseink mégis kiélezettebbek, mint a legtöbb percéletűnek. A mi életünk örök, mégsem pazarolhatjuk. Alkotunk, kreálunk, teremtünk, örökkön formálunk, s sosem pihenünk. Felszabadítjuk a lelkeket, kik vágyják az öröklétet, a halált, a sötétséget. Nem élhetünk bezárva, meggyötörve, láncok között vergődve. Néha sírunk, néha nevetünk, komor arcunkon az idő mély árkokat hagy. Mégis, míg itt vagyunk egymásnak, addig otthonunk van!


S kikről is van szó? Kik szárnyalnak velem át tomboló sötétségen, éteri fényen, kik cselezik ki velem a végzetet, a halált, kik teremtenek otthont a semmiből, szabadítanak lelkeket börtönükből? Kik azok, akik karjaiban szárnyak nélkül is merek szállni?


Farkastestvér! Fuss velem végtelen rónákon! Osztozz velem megöltek húsán, a gyűlölet s pusztítás felszabadult őrületében! Harcolj mellettem! Célunk nemes, utunk a dicsőség! S ha felbukkan a hajnali napsugár, had pihenjek meg odvadban, hol mindig van egy puha vacok, mely csak az enyém, csak rám vár örökkön!


Vámpírtestvér! Nyakam kínálom, s vérem! Szárnyalj velem az éjben! Légy kísérőm! Szemed, mint lámpás pásztázzon körbe minden temetőt, hogy édes kriptánkra leljünk, hol beteljesül végzetes találkozásunk! Vedd éltem esszenciáját, s add örök hűséged! Végtelen éjszakánk királya vagy, hát had legyek királynő melletted!


Démontestvér! Életet adtál nekem, s uralmat a testem felett! Új utakra vezettél, megtanítottál a csönd hatalmára, az érzelmek erejére, a jóságosság s gonoszság egyensúlyára. Létem kínáltam fel, hogy szolgálhassalak, te megtanítottál szabadnak lennem! Szárnyaim tőled kaptam, hitem beléd vetettem! Nevedben szabadítom fel, ki méltó rá, s pusztítom el, ki megszegi az ősi törvényeket! Szájam sötét szavak el ne hagyják, legyen utam a csöndesség, a ködben rejtezés, melyre okítottál!


Sötét Angyal Testvér! Szavak szárnyán érkeztél, s szavakat adtál számba! Szállj velem újra ott, hol értelem nem jár, csupán hideg őrület, üres gyűlölet rejtezik a mélységben! Nincs szükségem a szemeimre, míg te mellettem vagy! Hősi lelked úgy fénylik, akár a lidércláng, mely halálba csalogat!


Sárkánytestvér! Kövess, ha üresség, ha magány marja szíved s tested! Tudod! Mindig ott vagyok körülötted, melletted, benned! Soha nem vagy egyedül, s soha nem hagylak el! Ez az én fogadalmam, melyet nem szegek, míg utolsó porcikám el nem enyész a semmiben! Megtanítottál életben maradni. Engedd, hogy életben tartsalak!


Zenésztestvér! Muzsikád elemi erővel zúzza szét a rémképeket, felszabadítja a rabságban szenvedő lelkeket, új reményt ad, hogy egy messzi tájon új otthonra lel, ki megfáradt, s messze menekülne, de lába nem bírja már, s inkább megpihenne. Utadon soha el ne hagyjanak a hangok, melyek lelkedben kreálódnak, s uijjaidon át suhannak a végtelenbe!


Gyermekem! Te ki halál, gyűlölet, megvetés nászából születél, kitaszítottságból táplálkoztál, szenvedést ittál, te viszed majdan tovább mindazt, mit magunk mögött hagyunk, amikor megunjuk a végtelen vágtát a Végzet Lovasaival! Magadra maradsz, de ne félj! Az örök küzdeni akarás, a mélységek trónja, a halál, mint szolga tiéd lesz! Bánj vele bölcsen, pusztíts, s teremts nevünkben!