Rímek...

Csupán egy halódó kiáltás, mellyel olyan személyt idézek, aki a legnagyobb viharban szendereg csendesen...

Szellemek a koporsó peremén

Kelta kereszt. Felemelem, s várok valamiféle megnyugvást.
Nem véletlenül kaptam e terhet a nyakamba. Elbírom, azt mondják.
S ha így van, s valóban tengernyi fájdalom súlyemelője vagyok,
Kijelenthetem, legalább valamiben világbajnok lettem.
Egy balek, azt hiszem.

Szépséges ódon falakkal takarózom. Csipke és márvány.
Ha eleget kiáltok a sötétségbe, majd életre kel a bálvány
Melynek két sírt ástam. Kettőt, mert egyben nem feküdne csendben,
Folyton magát marná, hogy ártalmatlan, s ártó lelke
Nem fér meg egy teremben.

Kegyetlen voltam vele. Amikor csöndre vágyott, üvöltöttem,
Zokogtam, mert nem mertem ott helyben két kezemmel
Kikaparni saját ostobaságom. Inkább sebet ejtettem magamon,
Hogy bebizonyítsam: nem fáj. Vagy ha fáj is, ezerszer szenvedek,
Mint egyszer is csöndben legyek.

E fejben másképp él ma is. Lyukacsos elmémből szökik az értelem,
S látom, megbomlott az évek során nem csak én lettem,
Valahol a selyemgubóban most ő gubbaszt helyettem.
Szabadon járja be, amit az őrület tépett ki, s útnak vetett elé.
Egyszer repülni fog még.

Most csak ül. Nincs megkötve, maga választotta a pihenést,
Testére más vigyáz. Az ártó, ezt mondhatná, ki mélyre nem néz,
Fel sem ismerheti, hisz maszkja oly tökéletes, akár egy bábunak.
Maga faragta két kezével, s hiszi ma is, ezzel révbe érhet,
Mert nem éri el az élet.

Én most is fölismerem, habár arca vadabb kifejezést öltött,
S nem kizárt ölt is, mikor utat kért, hogy meneküljön,
De én megőrzöm. Kell, hogy legyen, aki egyszer is visszahívja!
Csak egy utolsó stand up a porondon, Mester! Gyakorta kérném,
Hogy utoljára játssz még!

-2011. VI. 23.-